The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 43

Miután Louis ténylegesen elment reggelit készíteni, rádöbbentem, hogy ez az ágyban fetrengés elég unalmas nélküle, így nagy nehezen rászántam magam és kikászálódtam meleg óvóhelyemről. Így kimászva a paplanok közül elég hideg volt, így magamra kaptam az első ruhadarabot, ami a kezem ügyébe akadt. Ez történetesen egy piros Adidas melegítő felső volt, így indultam le a földszintre. Jó illatok voltak odalent, bundáskenyér és tea. A kedvenc hétvégi reggelim. Vajon honnan tudta? Megálltam a lépcső alján, mikor meghallottam a halk zeneszót. Volt benne valami fura, ismertem a számot, rögtön észrevettem, hogy valami nem stimmel. A füttyszó, hát persze. Louis fütyörészett reggeli készítés közben és a refrént már az előadóval együtt énekelte:
- Őt látod, mikor behunyod a szemed. Talán egyszer majd megérted miért hal meg minden, amit megérintesz... Mert csak akkor kell a fény, mikor pislákol, csak akkor hiányzik a nap, mikor szakadni kezd a hó, csak akkor jössz rá, hogy szeretted, mikor már elengedted...

***

Megvártam, amíg végez. A világ minden kincséért se zavartam volna meg, nyugodt éneklésében és az igazság az volt, hogy szerettem a hangját. Nagyon is. Melegséggel töltötte el szívemet. Közelebb sétáltam hozzá, és felültem egy bárszékre. Ő háttal állt nekem a tűzhely előtt és Cliff is ott mászkált körülötte. Az ebédlőasztalon már meg volt terítve, minden tökéletesen el volt helyezve, ezen pedig elmosolyodtam. Hihetetlennek tűnt, hogy férfi létére ennyire precíz, az meg külön idegesített, hogy egyszerűen mindenhez értett. De tényleg. Okos volt, dögös, tudott énekelni és főzni, kizárt, hogy ő tényleg létezik. Nem bírtam elhinni. Azon agyaltam, mi nem stimmelhet vele kapcsolatban? Lehet, hogy egy pszichopata gyilkos, aki csak a bizalmamra pályázik, hogy aztán a lehető legmegfelelőbb alkalomban megölhessen... Vagy szadista hajlamai vannak, és már azt tervezgeti, miként fog az ágyhoz bilincselni és az övével ostorozni. Basszus, honnan tudhatnám, hisz alig ismerem?!
- Min töröd az okos fejed, angyal? - könyökölt a pultra velem szembe és vigyorogva belekortyolt a teájába. Kék tekintetét az enyémbe fúrta, mire én összeszorítottam ajkaimat. Nem, kizárt, hogy valaki ilyen tökéletes legyen, rendellenesség vagy csalás nélkül. Mégis ki és mi célból küldhette a világra ezt az elbűvölő, bűnbeejtő lényt, ki minden bizonnyal csak a vesztemet akarja.
- Nem vagyok angyal, mondtam már. - tértem ki kérdése elől, ő pedig elmosolyodott és rosszallóan a fejét kezdte rázni.
- Csak egyszer adnál igazat nekem. - sóhajtotta.
- Túl sötét vagyok angyalnak, Louis. Max bukott angyal lehetek. Nincs bennem semmi fény, akárhogy is keresed. Maga vagyok a sötétség és a boldogtalanság. - ingattam a fejem, ő pedig ismét teájába kortyolt, miközben szemembe meredve elgondolkodott azon, amit mondtam.
- Akkor velem van a baj. - rántott vállat és visszafordult a tűzhely felé.
- Miért? - kérdeztem meglepetten.
- Talán túl sokat látok benned. Túlságosan reménykedem benned és abban, hogy egy napon majd boldog leszel, nem is tudom, mondjuk velem! De ezek szerint, csak az időmet pazarlom. - felelte közömbös hangon, nekem pedig ezt hallva elszorult a szívem, bár nem értettem miért, hisz nem mondott semmi bántót, csak az igazságot.
- Tudod mit? Inkább hanyagoljuk ezt a témát. - sóhajtottam, ő pedig halkan fölnevetett.
- Hát persze! - motyogta és ugyan nem láttam, de tudtam, hogy szemét is megforgatta.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Jellemző, Olivia! Amint nem abba az irányba tart a beszélgetés, amerre te akarod, rögtön kitérsz, mint most, meg mint tegnap este. - sóhajtotta és a pultnak támaszkodott, még mindig háttal nekem. Nem tudtam mit mondhatnék, mert megint kibaszottul neki volt igaza.
- Sajnálom, Louis. - haraptam ajkamra, ő pedig hirtelen megfordult. Arckifejezése értetlen volt. Próbált olvasni bennem és talán sikerült is neki, de olyan nyelven voltam írva, amit nem érthetett. - Ígérem, egy nap, majd megérted a miérteket és minden kérdésedre megkapod a választ. Majd mesélek neked magamról, most viszont nincs ehhez se kedvem, se energiám. - álltam fel, miközben halk hangon beszéltem hozzá. Szemei elkerekedtek, én pedig vettem egy mély levegőt. - Így legalább az egyikük lelki világa rendben lesz. - azzal pedig elindultam az emelet felé.
- Állj meg, Liv! - kapta el a karom és egy ellenállást nem tűrő mozdulattal maga felé fordított. - Le fogsz szokni arról, hogy állandóan faképnél hagysz. Ha problémád van, le fogunk ülni, megbeszélni a dolgokat. - jelentette ki tekintélyparancsolón, stílusa pedig a kelleténél kicsit még jobban is lebilincselt, mert mindannak ellenére, hogy utáltam, ha parancsolgatnak nekem vagy megpróbálnak határokat szabni nekem, ha ő csinálta, valahogy elviseltem, mi több, rémes kimondani, de a szívem mélyén talán még tetszett is!
Most hirtelen olyan komoly volt, hogy nem mertem volna neki, nem hogy ellent mondani, de még ránézni se, így csak lassan bólintottam és hagytam, hogy Louis visszavezessen a bárszékhez. Visszaültem rá és unottan a pultra könyököltem, míg ő szembe velem ugyan ezt tette, anélkül, hogy leült volna. - Jelenleg a te lelki világod fontosabb a sajátomnál. - mondta én pedig csendben hallgattam őt. - Nem szeretném, hogy szomorú légy és vágd magad, vagy azt érezd, egyedül vagy. - sóhajtotta és leszegte a fejét. - Próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy megbízz bennem és elmondd nekem, ha valami baj van. - rám nézett, de én azonnal lesütöttem tekintetemet és bólintottam egyet. - Csak mert muszáj lenne beszélned erről valakinek, ahelyett, hogy elutasítod a segítséget. - nem szóltam semmit, képtelen voltam beszélni. - Szóval... - kezdett bele ismét. - van valaki, akiben megbízol annyira, hogy elmernéd neki mondani, mit érzel? - érdeklődött törődőn. Látszott rajta, hogy tényleg segíteni akar és megszakadt a szívem, amiért nem tudtam együttműködni vele.
- Szerinted, ha lenne, most itt tartanánk?