The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 39

- Szeretlek. – suttogta a fülembe, mire én azonnal fölkaptam a fejemet. Egyenesen kék tekintetébe meredtem, majd szólásra nyitottam a számat, de a válasz, egyszerűen nem jött ki. Louis várt, pillantásával bíztatott, de nekem nem ment és ettől könnyek gyűltek a szemembe. Mikor ő ezt látta, karjaiba vont és halkan beszélni kezdett:
- Nem kell erőltetned. – súgta, én pedig hagytam, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcomon.
- De. – haraptam ajkamra olyan erősen, hogy még a vér is kiserkent belőle.
- Nem, kicsim. Én megvárom, amíg készen állsz rá, nem kell kimondanod, amíg nem őszinte. – erre hangosan fölzokogtam, majd a számra szorítottam a kezemet. Fogalma sem volt, mekkorát fájdított a szívemen.
- De őszinte, - szorítottam össze a szememet. – de nekem ez nem megy ilyen könnyen. – szipogtam. – Ki szeretném mondani, annyira ki szeretném mondani, hogy mit érzek, de félek. – motyogtam, mindenhova nézve csak a szemébe nem.
- De mitől, édes? Miért ilyen nehéz? – kérdezte értetlenül.
- Nem mondhatom el. – szégyelltem magam, de nem értettem miért. Csak megfogta kezemet és a fürdőkádhoz vezetett. Leültem a szélére, ő pedig leguggolt elém, de én képtelen voltam arcára vezetni tekintetemet, mert attól tartottam, ismét elsírnám magam.
- Gyönyörűm, kérlek, beszélj hozzám! – kérlelt szomorkás hangon, amitől nekem elszorult a szívem. – Mondd el! Hadd segítsek. – szorította meg a kezemet bíztatón, míg én megtöröltem könnyes szememet. – Együtt megoldjuk.
- Én nem szerethetlek, Louis. – szorítottam a szám elé a kezem, amint kimondtam ezt. – És te nem szerethetsz engem. – kezdtem szaporábban venni a levegőt. - Nekünk ezt nem szabad. – zokogtam fel hirtelen, Louis pedig felült mellém és az ölelésébe vont.
- Sssh... Minden oké. – simogatta meg a fejemet, én pedig csak szívdobogására koncentráltam. Az erőt adott nekem... hogy érezhettem, milyen erős.
Percekig csak sírdogáltam a karjaiban. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de azok össze-vissza kavarogtak a fejemben.
- Amikor gimis lettem, már az első nap kiszúrtalak. Reggel, amikor az osztálytermemet kerestem. Te ott álltál az aulában néhány diákkal... Tu-tudod mi az első emlékem rólad? – kérdeztem és kicsit elhúzódtam tőle, hogy szemébe tudjak nézni. Ugyan homályosan láttam a könnyektől, de azt tisztán ki tudtam venni, hogy szemei kíváncsiságtól csillognak.
- Micsoda?
- Hogy nevetsz. – vágtam rá egyenesen, minden kertelés nélkül. - Az egész aulában hallatszott, ahogy kacagsz, a ragyogásod pedig az egész helységben világosságot teremtett, mintha te lennél a nap, az én napom. Ami felbukkan a horizontvonal mögül pirkadatkor. Emlékszem, hogy megremegtek a lábaim és képtelen voltam tovább menni. Csak bámultalak, nem törődve azzal, hogy mosolyod fénye majd' megvakít, úgy éreztem minta életemben először, felkelt volna a nap és vége lenne az éjszakának. Nem értettem mi történik velem, úgy kellett Lorinak elrángatnia onnan, képtelen voltam egy pillanatra is levenni rólad a szemem, mert attól féltem, sose látlak többé. Nem hittem el, hogy létezel, Louis. Nem fogtam fel, mert nem tűntél valódinak. Hisz olyan tökéletesnek tűntél. Ki akartam deríteni ki vagy, azt hittem egy diák, vagy valami csereprogram miatt vagy itt, de többet nem láttalak aznap. Egész délután te jártál az eszemben, nem tudtalak kiverni a fejemből, pedig megpróbáltam, esküszöm! Aztán a második nap, veled volt az utolsó órám és én teljesen összetörtem, amikor megtudtam, hogy tanár vagy. Gyűlölni akartam magam, mert hagytam, hogy valaki ilyen hatással legyen rám, ráadásul az a valaki egy tanárom volt, egy tanárom, Louis! - sírtam el magam megint. Mikor lesz már vége az érzelmi hullámvasútnak? – Sosem volt azelőtt senki, aki ilyen gyorsan közel került volna a szívemhez. Előtte csak hallásból ismertem a szerelmi fájdalomról, nem is hittem, hogy létezik szerelem. A szívem lakatra volt zárva, nem létezett hozzá kulcs vagy hátsó bejárat, de aztán jöttél te és mintha előhúztál volna egy VIP kártyát, már bent is voltál és én utálni akartalak. Mindent gyűlöltem, mert sebezhetővé tettél, lett egy gyenge pontom, amit féltettem, és ami rosszabb, amitől függtem. Hihetetlenül gyűlölök függeni valakitől, tudod? – itt megálltam, s ránéztem, majd épp, mikor válaszolni készült volna, folytatni kezdtem: - A hetek csak teltek és múltak, te pedig nem tettél semmit, én mégis bolondulásig beléd habarodtam, és amikor a közeledben voltam biztonságban éreztem magam, bár magam sem értettem, miért. Szerettelek nézni nagyszünetekben, szerettem az óráidat, imádtam hallgatni, ahogy beszélsz, melletted olyan volt, mintha otthon lennék, de te... te a tanárom voltál, egy tanárom vagy és diák nem szeretheti a tanárát, ez nem olyas valami, ami elfogadott vagy helyes lenne, legalábbis ezt hajtogattam magamnak esténként elalvás előtt és ez szép lassan berögzült nálam. Elhitettem magammal, hogy ez így van, és most képtelen vagyok kimondani neked ennek ellenkezőjét, te pedig nem várhatsz az örökkévalóságig. El fogsz hagyni, mert nem fogod hallani, amit akarsz, én pedig magányos leszek... megint. – hangosan sírtam, bár próbáltam visszafogni magam, Louis pedig eközben hol a hajamat, hol a hátamat simogatta.
Nem szólt semmit. Nem tudott mit mondani. Erre nem is igazán lehetett. Csak fölkapott a karjaiba, majd átvitt a hálóba és leült velem az ágyra. Könnyes arcomat a nyakába fúrtam, miközben ő lassan előre-hátra kezdett dülöngélni velem. Továbbra is simogatott, hátha attól megnyugszom, majd énekelni kezdett:
- Botladoztam, nézelődtem a sötétben, egy üres szívvel. De te azt mondod, te ugyan ezt érzed, elegek leszünk valaha? Baby, elegek lehetünk. És ez rendben van. Felhívni valakit, hogy öleljen át ma éjjel. Amikor elveszel, én meg fogom találni az utat, én leszek a fényed. Sosem fogod egyedül érezni magad. Úgy fogom csinálni, hogy otthon érezd magad.