The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 108

*Louis szemszöge*
Délután, olyan hat óra magasságában, úgy döntöttem itt az ideje annak, hogy Liv megkapja az ajándékát. A kanapén ültem, kezemben egy igényesen csomagolt lapos dolgot forgatva és hátra fordultam a konyha felé.
- Életem! – szerelmem épp ekkor vette ki a popcorn-t a mikróból. Azt beszéltük meg, hogy filmet nézünk, de ezt azért mindenképp el szeretném intézni még előtte.
- Igen? – pillantott rám, miközben egy nagyobb tálba öntötte a nassolnivalót.
- Idejössz egy picit? – Liv felvonta a szemöldökét, valószínűleg fogalma sem volt, mit szeretnék tőle, de ettől függetlenül, letette a tálat és idesétált hozzám. Fél kézzel megragadtam a derekát és a combomra húztam, ő viszont ekkor már a másik kezemben tartott tárgyat fürkészte. Mostanra már rájöhetett, mi is következik most.
- Louis, ezt nem kellett vo... - megforgattam a szemem és hirtelen a szájára tapasztottam a kezemet.
- Mit mondtam neked a múltkor erről a mondatról? – érdeklődtem, de a mosolyt, ami ott bujkált a szám szélén, nem tudtam elrejteni előle.
- Hogy nem szeretnéd többet hallani. – felelte ártatlan hangon mikor már kezem nem fogta be a száját.
- Na ugye, hogy tudod. – dörzsöltem meg haját a feje tetején, mire kicsit elhúzódott tőlem.
- Na, szétszeded a kontyom. – panaszkodott.
- Nem mindegy? Úgy is szanaszét áll a hajad. – kuncogtam, mire csak elhúzta a száját és sóhajtott egyet.
- Az a babahajam, Louis. Nem tudok vele mit kezdeni. – rázta a fejét.
- Valóban, a babáknak babahajuk van. – bólogattam helyeslőn közelebb húzva magamhoz, de végül felnevettem.
- Ez nem olyan, Louu! – rázta a fejét elnyújtva becenevemet. – Neked is van, csak eltakarja a frufrud. – felelte, mintha én nem lennék tisztában a babahaj jelentésével.
- Rendben van. – adtam neki igazat szórakozott arckifejezéssel. – Visszatérve ahhoz, amiért idehívtalak: tessék. Boldog karácsonyt! – nyújtottam felé az ajándékát. Lágyan elmosolyodott, majd elvette tőlem és elkezdett feltépni a csomagolópapírt a cellux mentén.

*Olivia szemszöge*
Kíváncsian fürkésztem a teljesen fekete, keményborítású könyvet, amit a kezemben tartottam. Felpillantottam Louis-ra aki mosolyogva legeltette rajtam tekintetét, majd biccentett egyet.
- Nyisd ki! – vettem egy nagy levegőt, majd belelapoztam és rögtön az első oldalon egy cifra kézírással írt sorral találtam szembe magam.

„Louis-tól Angyalkának sok-sok szeretettel!"

Elmosolyodtam a becenevet olvasván, majd lapoztam még egyet.
Nem akartam elhinni...
Könnyek gyűltek a szemembe ahogy végigfuttattam tekintetem az íráson.

„Versek azokra a napokra, amikor véletlenül elfelejtenéd mennyit jelentesz nekem."

A szám elnyílt, miközben újra és újra végigolvastam a mindössze tizenegy szóból álló mondatot. Louis-ra akartam nézni, de túl kíváncsi voltam, nem tudtam levenni tekintetemet ajándékomról, így csak megfogtam a könyv szélét és kinyitottam egy random oldalon.

„A szép lány ifjú varázsa,
Szemében a méla tűz,
Hűséges jó pillantása
Az, mi így békóba fűz?
Hisz akarnám nem szeretni,
Szökni, a pórázt levetni:
De hiába, nem lehet,
Minden út hozzá vezet.

- Goethe, 1775"

E sorok már nyomtatva szerepeltek a könyben. Elmosolyodtam, persze ismertem a verset és a következő oldalon lévőt is, de nem értettem Lou mi alapján válogatta össze őket.
- Ez... - kezdtem volna bele mondandómba ránézve, de ő a szavamba vágott.
- Bevallom, sosem vonzottak azelőtt a versek, vagyis... sosem foglalkoztam ilyenekkel, de tudom, hogy te odáig vagy értük és egyik este csak unatkoztam és kicsit olvasgattam a neten. Aztán... - itt megállt, elgondolkodott pár másodpercre, majd folytatta. – aztán csak azt vettem észre, hogy egyes versszakokat olvasván rögtön te jutsz az eszembe, szóval azt gondoltam összegyűjtöm neked ezeket, csak hogy tudd, mit érzek irántad... Mert ugyan én nem vagyok a szavak mestere, de ezek a reménytelen szerelmes hapsik a középkorban ahogy látom nagyon értették a dolgukat, szóval úgy döntöttem, inkább beszéljenek ők helyettem. – mosolyogtam, miközben szemeimet könnyek marták. Nem akartam hinni a fülemnek. Louis csak... jobban ismer mint gondoltam. – Remélem tetszik. – tette még hozzá, tekintve, hogy nem szóltam egy szót se.
- Az... az nem kifejezés, Louis. – bújtam hozzá, ő pedig felnevetve azonnal körém fonta karjait. – Ez a legjobb ajándék amit valaha kaptam. – motyogtam, pulóvere anyaga pedig elnyomta a hangomat.
- Ezt most csak úgy mondod. – nyomott lágy csókot a hajamba.
- Valóban. – feleltem, miközben elhúzódtam tőle. – Mert a legjobb ajándék te vagy és ugyan nem tudom kitől kaptalak, de marha hálás vagyok az illetőnek, hogy vagy nekem. – mondtam a szemébe nézve és mintha megremegett volna a szája. Mintha hirtelen a sírás vékony határvonalán egyensúlyozott volna.
- Ne mondj nekem ilyeneket, baby. – húzott vissza magához, én pedig arcomat a nyakhajlatába fúrtam.
- Ezt pont te mondod? Épp most adtál nekem egy könyvet telis-tele az érzéseiddel.

***
na jó, őszintén nem tudom, belőletek milyen reakciót váltott ki ez a rész, de én emlekszem, miközben írtam, csak mosolyogni tudtam!
szóljatok amúgy ha már nagyon unjátok a cuki részeket, mert egy szavatokba kerül és összeugrasztom, bár azt nem mostanra terveztem tulajdonképpen... 🙄
mindegy, a lényeg, hogy remélem tetszett nektek, mi a véleményetek louis ajándékáról oliviának?
kérlek írjátok meg, mit gondoltok a részről !!
lots of love ! xx
and don't forget: treat people with kindness ! 💙