The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 131

Egy ideig még bolyongtam ott arrafelé, bár az egésznek kezdett kibaszott labirintus feeling-je lenni, mert minden utca szinte ugyanúgy nézett ki. Azt hittem, akkor nagyon meg voltam ijedve, de az igazi vészhelyzet csak azután jött, hogy befordultam egy bizonyos Nearfield Road névre hallgató cseppet sem barátságosan kinéző keskeny utcába.
Hogy különbözött-e a többitől? Nem, nem mondanám, de tekintve, hogy sötét volt és egyedül voltam, valahogy képtelen voltam a dolgokba jót belegondolni.
Egy ideig minden rendben ment, úgy tűnt, mindjárt az utca végéhez érek, de aztán egyszer csak, köhécselést hallottam mögülem. Hátra kaptam a fejem, s ekkor megpillantottam egy sötét alakot felém közeledni. Lépteit mindennek neveztem volna, kivéve magabiztosnak, ide-oda dülöngélt, néha meg-megkapaszkodva egy, az útjába kerülő villanyoszlopba. Nyöszörgést hallatott, így szinte biztos voltam benne, hogy eléggé ittas ahhoz, hogy meggondolatlan döntést hozzon. Nem volt még közel hozzám, csak olyan tíz-tizenöt méterre, de mikor, észrevett igyekezett jobban szedni a lábait. Nyeltem egy nagyot, majd hátat fordítottam és futólépésben indultam tovább.
- Hová sietsz, aranyom? Ne olyan gyorsan! – hallottam gusztustalan hangját, miközben igyekeztem feloldani a telefonomat és tárcsázni Louis-t, de az nem kapcsolt be. Képernyője fekete volt és semmire nem reagált, azt hiszem a hideg ártott meg neki.
- Gecis fasz! Szar iPhone. – szitkozódtam halkan épp mikor velem szemben is megpillantottam egy alakot pont az utca végén, és ha hiszed, ha nem, őt is épp felém vitte az útja. Bámultam egy ideig, de csak mert nem tudtam, mi tévő legyek, nem akartam meghalni, hát nem érted?! Megfordultam, mert úgy voltam vele, mégis csak előbb túljárok egy részeg pali eszén, mint egy olyasvalakién, aki teljes tudatában van annak, hogy mit csinál, de ekkor meghallottam egy isteni hangot, a megmentőmet, ha úgy tetszik:
- Liv?

***

*Louis szemszöge*
Frusztráltan szálltam ki a meleg kocsiból és indultam meg gyalog az út szélén, anélkül, hogy bezipzáraztam volna a kabátomat vagy a fejemre húztam volna legalább a kapucnit. A füleim majd' lefagyta, de hidegen hagyott, csak bekanyarodtam egy utcába és próbáltam elérni őt telefonon, de sokadszorra is csak a hangposta kapcsolt be.
- Basszus, Liv, mi lesz már? Vedd fel! – motyogtam kétségbeesetten, majd elemeltem a fülemtől a készüléket és a képernyőre pillantottam. – A picsába... - morogtam, de ahogy fölemeltem a fejem megpillantottam valakit felém jönni.Alakja vékony volt és alacsony, még hozzám képest is. Nyilván ez még nem volt elegendő bizonyíték arra, hogy ő az, de esküszöm volt egy megérzésem.
Láttam, hogy megtorpan, majd néhány hosszú másodperc múlva megfordul, biztosan nem ismert fel a félhomályba burkolózott éjszakában.
- Liv? – szólaltam meg, de csak kicsit emeltem fel a hangomat, mert nem akartam felverni a lakókat vagy magunkra vonni a figyelmet. Az apró alak ismét megdermedt, majd vonakodva ugyan, de megfordult, én pedig kezdtem egyre jobban közeledni felé. Amikor leesett neki, hogy én vagyok, hirtelen futni kezdett az én irányomba, mire lábaim földbe gyökereztek, s kitártam a karjaimat, hogy azonnal biztonságot tudjak nyújtani neki, amint ideér.
Szorosan vontam magamhoz, mikor végre a karjaim közt volt az én egyetlenem, kit úgy féltettem ez idáig. Éreztem, hogy remeg, feltételeztem a hidegtől és az ijedtségtől, így miután a hajába csókoltam, suttogni kezdtem:
- Jól van, most már itt vagy. Velem! – éreztem, hogy elhúzódik, majd felnézett rám, s mikor tekintete megcsillant az utcai lámpa tompa fényében, világossá vált számomra, hogy mindjárt sír.
- Kérlek, lépjünk innen. – motyogta és hüvelykujjával a háta mögé mutatott,mire én elnéztem a válla felett. Egy öreg fószert véltem fölfedezni, ki ebben a pillanatban meg is torpant, amint tekintetünk találkozott. Nem volt még olyan közel, de volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne túl jó ötlet itt leülni és egy tea mellett megvitatni, a nagyvilág történéseit.
Megragadtam Olivia kezét és sietősre véve a figurát húzni kezdtem magam után.
- Itt parkol a kocsim a sarkon, nincs messze. – tájékoztattam, de mire a mondat végére értem már az autónál is voltunk. Mondtam, amit mondtam.
Gondolatban lecsesztem magam, amiért elfelejtettem bezárni, de nem igen szenteltem ennek nagyobb figyelmet, mert minden, amiért hálás voltam, hogy Olivia megkerült és jól van. Amint bepattantunk, magunkra zártam a kocsit, majd áthajolva a kézifék felett, ismét magamhoz öleltem őt.
- Annyira örülök, hogy jól vagy, manó. – motyogtam, miközben a hajába fúrtam az arcomat és apró puszikat hagytam benne. Olyan jó volt végre magamhoz ölelni és tudni, épségben van, fogalmam sem volt, mikor éreztem ekkora kétségbeesettséget és rettegést legutóbb.
Liv pár hosszú másodperc után kibújt ölelésemből és könyörgőn megszólalt:
- Indíts, otthon akarok már lenni. – tettem, amire kért, de amint elindultunk egy kérdés hagyta el a számat, ami már régóta fúrta az oldalamat:
- Mégis mi történt? – pillantottam rá, de ő csak bámult maga elé, mint aki sokkot kapott. Ó, Istenem, add, hogy csak játssza az eszét!
- Eltévedtem. – nézett felém, de hangja halk volt és gyenge.
- És a telefonod minek van, vagy az talán luxus? – vágtam rá, talán a kelleténél kicsit erélyesebben is, mire, ha jól láttam oldalról, ajkai megremegtek.
- Lefagyott, jó?! Szerinted nem az volt az első gondolatom, hogy felhívlak? És amúgy is, mi lenne, ha nem baszogatnál, így is kurvára kivagyok! – zokogott fel, a levegő pedig ekkor bent rekedt a tüdőmben. Gondolhattam volna, hogy ez lesz, hisz láttam, hogy nincs jól. – Szép volt, Louis, ezt is jól elintézted! Nem csoda, hogy úgy döntött, nem szilveszterezik veled, már a havas kiscipője tele van a faszságaiddal! - miután jól lekorholtam magam, összeszorított ajkakkal, jobb kezemmel óvatosan az övéért nyúltam és az ajkaimhoz emeltem, míg a ballal tovább vezettem. Leheltem rá egy apró csókot, majd bocsánatot kértem:
- Sajnálom, babe, túl hevesen reagáltam, de annyira aggódtam érted. – szabadkoztam, ő pedig megtörölte a szemét a kabátujjával, majd megrázta a fejét.
- Nem, én vagyok túl érzékeny. – felelte. Éreztem, hogy van valami, amit nem mond el nekem és nyomja a lelkét, de nem akartam még tapogatózni sem egyelőre, így csak rákérdeztem:
- Azért majd elmondod, mi bánt? – kissé feszengve ugyan, de bólintott, én pedig ekkor ráfordultam a felhajtóra és leállítottam a motort. Kiszálltam, majd átkocogva az oldalára, kinyitottam neki az ajtót, majd kisegítettem a kocsiból. Persze Liv azonnal kiszúrta a ház előtt parkoló másik autót is, de én gyorsabb voltam, így mielőtt még érdeklődhetett volna, azt mondtam: - Ó, és ne lepődj meg, vendégünk van.      

***

részemről csak annyit , hogy: idk meddig , de ittvagyok :')