The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 97

*Olivia szemszöge*
Hulla fáradtan értem haza, nem akartam elhinni, hogy az osztályfőnökünk bent tartott minket plusz két órát, valami idióta teremdekorálás miatt. Nem akartam mást csak bedőlni az ágyamba és aludni, de amint beléptem a nappaliba, ez a tervem egy az egyben meghiúsult. Úgy ledöbbentem, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, nem értettem mégis hogy a fenébe kerül ide Louis, azt meg végképp nem, hogy miért beszélget meg nevetgél a szüleimmel.
- Olivia! Végre! – apu rám mosolygott, ez pedig még jobban összezavart. Azt hittem nem vagyunk beszélő viszonyban szombat délelőtt óta. Mindhármuknak olyan jó kedvük volt, hogy hirtelen hányingerem támadt tőlük. Mégis mi a faszt jelentsen ez?
- Szia, szívem! – köszöntött Louis és miután letette a teáscsészéjét a kezemnél fogva közel húzott magához egy arcra puszira. Nagyokat pislogtam a szüleimre nézve, akik a lehető legtermészetesebben viselkedtek, majd mikor Louis ajkai elszakadtak az orcámtól, mellkasára helyeztem a kezem és kicsit eltoltam magamtól. Meg se bírtam szólalni és az érzéseimben sem voltam egyenlőre biztos.
- Nem is mondtad, hogy te és Louis együtt vagytok. – mondta anya kedves hangon, míg az említett személy átkarolta a derekamat.
- Azért mert... - kezdtem volna magyarázkodni, de nem tudtam mit mondhatnék. Anyáék kíváncsian fürkésztek engem, ahogy Louis is ezt tette, ekkor pedig én elléptem mellőle és ránéztem. – Louis, beszélhetnénk... odakint? – biccentettem, mire mosolya hirtelen lehervadt az arcáról és a szemeimbe bámult. Nem szóltam semmit, csak kisiettem a konyhából, egyenesen az előszobába, ahol felvettem a papucsomat és kimentem a ház elé. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de egyszerűen nem ment. Egy keserű íze volt a számban, de nem tudtam pontosan megfogalmazni mitől, mígnem Louis kilépett az ajtón.
- Meg fogsz fázni...
- Túlélem. - vágtam rá flegmán. Csak meredt rám, értetlen fejjel, valószínűleg fogalma sem volt, mi lehet a bajom, ugyan, már hogy is lehetne? Hisz csak a jó szándék vezérelte.
- Tudod, Louis, azt hittem, te és én egyenrangú felek vagyunk ebben a kapcsolatban. – hajtottam le a fejemet, miközben zsebre vágott kézzel egy kavicsot kezdtem rugdosni.
- És ez így is van. – felelte halkan.
- Jelenleg én nem érzem így. – kaptam fel a fejem. Olyan ártatlan arccal fürkészett, hogy egyszerűen nem tudtam haragudni rá, viszont meg kellett beszélnünk ezt, úgy éreztem, csalódtam benne. - Ha jól emlékszem, megbeszéltünk valamit. – láttam, hogy elgondolkodik. – Úgy volt, hogy majd ketten kitaláljuk, mi legyen.
- Igen, de az én ötletem jó volt. Nem akartam rosszat. – rázta a fejét és lebiggyesztette ajkait.
- Igen tudom és értékelem, hogy próbáltál segíteni, de nem ez volt megbeszélve. – feleltem a szemébe nézve.
- Ne haragudj. – motyogta és ő is zsebre vágta kezeit. – Többé nem fog előfordulni. – rázta a fejét.
- Nem haragszom, köszönöm, csak máskor tartsd szem előtt az én álláspontomat is. – ekkor arckifejezése hirtelen megváltozott. Többé már nem bűnbánó arccal nézett, dühös lett.
- Úgy érzed, nem figyelek rád eléggé? – emelte fel kicsit a hangját, mire ajkaim elnyíltak és hirtelen nem tudtam mit mondani. Még sosem beszélt ilyen hangnemben hozzám. – Tudod, már faszom kivan, hogy neked sosem lehet jót csinálni! – kelt ki magából, én pedig kicsit összehúztam magam.
- Louis. – suttogtam nevét, hátha feltűnik neki, hogyan beszél hozzám, de nem állt le.
- Bármit teszek, belém kötsz, én szeretlek és próbálok segíteni neked, támogatni téged, megkönnyíteni a te „borzalmas" életedet, de egyszerűen képtelen vagyok előrelátni mivel okozok neked örömöt és mivel fájdalmat. Panaszkodtál, megoldottam a problémát erre csinálsz egy újat... Tudod, néha megteszi egy köszönöm is és már léphetünk is tovább. – hangja tele volt gúnnyal, én pedig kezdtem nagyon rosszul érezni magamat. - Kibaszottul összezavarsz, túl összetett vagy nekem, pedig én szeretem a komplikált dolgokat. Megtennéd, hogy megpróbálsz csak... egy kicsit... egyszerűbb lenni?

*Louis szemszöge*
Olivia egy ideig csak meredt rám. A utcai lámpa fénye megcsillant a könnyfátyolon, ami szaruhártyája elé képződött és sűrűn pislogott, nehogy elsírja magát. Túl durva voltam vele. Fájdalmat okoztam neki.
- Liv, én...
- Ne mondj semmit, Louis. – rázta a fejét. – Igazad van. – biztosított, nekem pedig ekkor szemeim elkerekedtek. – Talán nem vagyok hozzád való. – hajtotta le a fejét, én pedig éreztem, hogy mondatába szinte belefájdul a szívem. Magamhoz húztam őt és a karjaimba zártam. Teste hideg volt, hisz elég könnyesen volt felöltözve, pólója felett csak egy kardigán volt, biztos fázhatott.
- Ne mondj butaságokat. – csókoltam meg a feje búbján. Hirtelen már nem is tudott érdekelni, mi miatt akadtam ki, csak tudtára akartam adni, hogy ettől az egész szarságtól még nem szeretem őt kevésbé.
- Sajnálom, hogy ilyen vagyok. – szipogta, én pedig igyekeztem még közelebb tartani magamhoz, bár ez már nem volt lehetséges. Tényleg ezt hiszi? Hogy nem szeretem őt úgy, ahogy van?
- Ne mondd ezt, szeretlek... Nem úgy gondoltam. – motyogtam a hajába, míg ő próbálta egyenletessé tenni szapora lélegzetvételét. Hallottam, hogy nyel egy nagyot és a pulóverembe fúrta arcát, én pedig államat a feje búbján pihentettem.
Ölelésemben szép lassan megnyugodott, miközben a karját simogattam. Mikor végzett, felnézett rám, én pedig lebámultam szemeibe és nyomtam egy csókot puha ajkaira.
- Nem szeretek veled veszekedni. – mondta közömbös hangon. – Ne csináljuk túl sűrűn. – válaszul csak a fejemet kezdtem rázni, majd homlokon pusziltam, s ekkor hallottam, hogy halkan kuncogni kezd.
- Most mi az? – kíváncsiskodtam őt fürkészve.
- Csikiz a szakállad. Mármint csak a kezdeménye. – helyesbített vidáman, mire felnevettem. – Visszanöveszted? – cirógatta meg az arcomat.
- Szeretnéd? – érdeklődtem.
- Uhm, nekem mindenhogy tetszel, de őszintén szólva, igen, nagyon bejön. – válaszul csak elvigyorodtam, ismét karjaimba zártam, majd kicsit megdörzsöltem a hátát, hátha így kicsit elviselhetőbb a fagyoskodás idekint. 

***

halihó ! 
huh, nem is tudom mit mondjak, ehmm... 
végre nincs minden rendben ! :) én esküszöm,
az ilyen pillanatokért élek, szóval most 
jól érzem magam. :D  remélem nem utáltok érte, 
gyorsan kibékítettem őket, szóval szavatok
nem lehet... 
de azért legyen ! várom a visszajelzéseket, 
nagyon szeretlek titeket értük. :) 
és amúgy... elértük a 150k olvasást, mi a halál !
köszönöm !! <3
xX