The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 22

- Mégis ki tudna szeretni egy lányt hegekkel? – kérdeztem zokogva és próbáltam eltűnni az ölelésében.
- Én... – ezt hallva felkaptam a fejem, majd ingatni kezdetem és eltávolodtam tőle.
- Nem. – kezdtem sírni még jobban. – Nem... - felálltam és hátrálni kezdtem. Értetlenül nézett rám. – Nem. Nem. Nem és nem!
- Mi a baj? Rosszat mondtam? – kérdezte aggódva.
- Nem, te nem szerethetsz engem! – kaptam a szám elé a kezemet. Mekkora egy barom vagyok!
- Tudom, a tanárod vagyok, de ha te is ugyan ezt érzed, mármint...
- Nem! Ne szeress engem! Kérlek ne. Sajnálom! Nem akartam, hogy ez legyen! – mondtam kétségbeesetten.
- Miről beszélsz? – állt fel ő is, de nem próbált megközelíteni.
- Ha szeretsz engem, az fájni fog neked. Elveszett vagyok. Túl rossz hozzád. Érzem, ahogy szétesem, ha jót akarsz magadnak elhagysz engem. Nem akarom, hogy szeress! Nem tudok mást, csak rombolni. Tönkre teszek mindent, ami körülöttem van. – zokogtam és lehajtottam a fejemet, Louis pedig ezt kihasználta és mire észbe kaptam, már ismét karjai közt voltam.
- Sshh... - duruzsolt a fülembe. – Itt vagyok. Hagyd, hogy megvigasztaljalak. – súgta és közben a térdem alá nyúlt és felkapott a karjaiba. Visszavitt az ágyra, majd ráfektetett és befeküdt mellém. - Nem érdekel semmi más rajtad kívül. - magunkra terítette a vastag paplant, szinte a fejünk se látszott ki, azután pedig közelebb húzott magához és puha ujjbegyeivel megtörölte könnyes arcomat. – Minden, amit szeretnék, a boldogságod. Rendbe tudlak hozni, csak bízz bennem. - nézett mélyen szemeimbe, de nekem csak nevetni lett volna kedvem. Istenem, milyen naiv!
- Nem tudsz megjavítani. - ingattam a fejem.
- De azért megpróbálhatom, nem? - húzta apró mosolyra száját. Azt akartam mondani, hogy "nem". Csak neki akartam jót, esküszöm, de olyan makacs volt. Nem hitt nekem, mikor azt mondtam tönkre fog menni. Nagy hiba volt.
Nem válaszoltam, csak hozzá bújtam, ő pedig egyik kezével a fejemet, míg a másikkal a hátamat kezdte simogatni.
Mikor hallotta, hogy légzésem újra normális és megnyugodtam, megszólalt:
- Bekenhetem a karodat? – felpillantottam rá. - Nem szeretném, hogy hegek maradjanak és szerintem te se. – válaszul csak a fejemet ingattam. Nyomott egy csókot a homlokomra, kitakarta magát, majd átment a fürdőbe, de alig telt el fél perc, már jött is vissza.
Valami krém volt nála, aminek letekerte a kupakját és nyomott egy adag fehér kenőcsöt az ujjára. Felültem és felé tartottam a kezemet, ő pedig óvatosan rákente a ragacsos cuccot.
Felszisszentem, de nem azért mer csípte a krém, csak fájt, ahogy hozzáért.
- Sajnálom. – suttogta.
- Nem baj. – feleltem.
- Nem azt, hogy most fáj... hanem azt, hogy nem voltam ott, hogy megakadályozzam, hogy ezt tedd magaddal. – mondta, majd miután visszacsavarta a kupakot letette a tubust az éjjeliszekrényre.
- Nem a te hibád, nem tudhattad. – nyugtattam, mert valamiért úgy éreztem, az ő szívének nagyobb szüksége van rá.
- Ígérd meg nekem, hogy ha legközelebb eszedbe jut és azt érzed, meg kell tenned, felhívsz engem. Nem szeretném, hogy vágások tarkítsák a szép bőrödet. – suttogta közel hajolva hozzám. – Ezt az egyet, meg tudod nekem ígérni? Hívni fogsz, ha baj van? – beszélt ajkaimra, mire én egy kis idő után bólintottam. Beíratta velem a számát a telefonomba, majd ahogy ígérte, adott nekem egy hosszú ujjút, amit miután elfordult, át is vettem. Nem leskelődött, láttam, mert a vállam felett figyeltem őt, aztán pedig visszafeküdtünk az ágyba.
Ekkor már tizenegy óra felé járhatott az idő. Behunytam a szememet, ő pedig átölelt engem. Arcomat a nyakába fúrtam, illata pedig az orromba kúszott. Magamban megjegyeztem, milyen jó érezni őt és a karjaiban lenni, de nem volt sok időm ezen agyalni, mert gyorsan elnyomott az álom.