The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 14

Miután végeztünk az evéssel, úgy döntöttünk megnézünk egy filmet. Hagyta, hogy én válasszak, egyetlen kérése volt csak, mégpedig az, hogy ne valami nyáltól tocsogó, szerelmi drámát nézzünk, mert azoktól a hideg futkos a hátán. Végül a Red-re esett a választásom, úgy voltam vele, azon biztosan mindketten jól szórakozunk majd.
Nos, ez így is lett, minden rendben ment, sőt, még Clifford is itt feküdt velünk a kanapén. Néha ásítottam egyet a kezembe, amit ő egy ideig figyelmen kívül hagyott, de végül szóvá tette:
- Fáradt vagy? – érdeklődött. – Későn feküdtél le?
- Nem, csak a testitanárunk köcsög volt ma. – tettem szemrehányást. – És a kémiatanárunk is. – gondolkodtam el.
- Sajnálom. – motyogta enyhén bűnbánó hangon, mire én csak vállat rántottam. Nem igazán akartam rossz érzést kelteni benne, pusztán csak megjegyeztem.
Mindketten a filmre koncentráltunk, ám ekkor, pechemre viszketni kezdett a karom. Tekintve, hogy az utóbbi napokban a karom többször is randira ment a borotva pengéjével a vágások szép lassan varasodni kezdtek és ez olykor kínzó viszketéssel járt.
- Minden rendben? – nézett rám Louis, felvont szemöldökkel.
- Persze. – motyogtam és közben végigsimítottam, kardigánnal fedett karomon. Ezt ő is észrevette és végül rákérdezett:
- Mit csináltál a kezeddel? Már tesin is be volt kötve. – ráncolta a homlokát az arcomat fürkészve.
- Semmit. – hazudtam a szemébe, bár nem állt szándékomban. – Nem lényeg. – ráztam meg a fejem magyarázkodásom közepette.
- Megnézhetem? – nyúlt a kezem után, de még időben észbe kaptam és elhúztam onnan.
- Mondtam már, hogy semmi bajom! – morogtam, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. A kezét nyújtotta felém és a szemeimbe fúrta igéző tekintetét, nyilván tisztában volt vele, hogy ezzel sarokba szorít.
- Kérlek. – suttogta és ismét utánam nyúlt, de ezúttal már nem ellenkeztem. Nem tudtam. Úgy éreztem megbénultam. Óvatosan felhúzta a kardigánom ujját és mikor felfogta mit lát, nagyra nyitotta a szemét. Nem voltak túl mély vágások, de pont akkor látta őket, amikor a legcsúnyábbak voltak. Amikor varasodni kezdtek és a bőröm piros volt körülöttük.
- Ez... - kezdte, de én elrántottam onnan a kezemet és visszahúztam kardigánom ujját a karomra.
- Nem fontos. – motyogtam és elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem, mert valahol legbelül szégyelltem magamat.
- Igen is fontos! – jelentette ki, bár hangja kissé hangosabb volt, mint általában. – Miattam van? – kérdezte, de én csak dacos tekintettel a falat bámultam. – Válaszolj! – nyúlt az állam alá és maga felé fordította a fejemet, mintha valóban tartoznék neki bármiféle magyarázattal is. – Miattam csináltad? – kérdezte egyszerre dühösen és szomorúan.
- És ha igen?! – meredtem kék szemeibe érzelemmentes arccal.
- Csináltad már azelőtt is? – jött a következő kérdés.
- Mi közöd van hozzá? – köptem dühösen és fölpattantam.
- Ha miattam csináltad, igen is közöm van hozzá! – állt föl ő is, Cliff meg csak kapkodta köztünk a fejét. – Nem csinálhatod soha többé! Ígérd meg, hogy nem teszed. – nézett rám könyörgőn.
- Miért kéne megígérnem neked bármit is? – kérdeztem hihetlenkedve.
- Ha egy kicsit is szeretsz... megígéred nekem. – suttogta el a mondat végét. Azt hittem levegőt sem kapok. Miért mondta ki? Eszénél van?
- És mégis ki a halál mondta neked, hogy szeretlek, hm? – húztam föl a szemöldököm felháborodottan. Úgy tűnt egy pillanatra, mintha szarul esett volna neki az, amit a fejéhez vágtam. Mintha bántottam volna... Nem akartam bántani őt. – Nem kérhetsz tőlem ilyet. Nem ígértetheted meg velem. – ráztam a fejem, s hangom ekkor már valamivel nyugodtabb volt. – Semmiről sem tudsz. Semmiről... - suttogtam kezemet a szám elé kapva és az előszobába rohantam.
- Olivia! – kiáltott utánam. Csak beleléptem a cipőmbe és kézbe vettem a kabátomat. – Várj már! – kapta el a karom, mikor már az ajtóban voltam, de én nem néztem rá, mert tudtam, pillanatokon belül képes lenne megmásítani döntésemet.
- Csak kurvára. Hagyj. Békén.