The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 38

Louis hálójában fölvettem az alsóneműm, majd a szekrényében kezdtem nézelődni. Nagyon sok pólója volt, jobbnál jobb feliratokkal, amiket még sosem láttam rajta. Az egyik nagyon megtetszett. Az állt rajta „Love will tear us apart" (a szerelem el fog szakítani minket egymástól). Azt vettem fel, úgy hiszem, ez egy dal egyik sora volt.
Épp időben elkészültem, mert a következő pillanatban Louis már jött is be a szobába, két bögre teával. Végig nézett rajtam, majd közömbös arccal az ágyhoz sétált. Az egyik bögrét az éjjeliszekrényre helyezte, míg a másikat magánál tartotta és leült az ágyra, hátát a támlának támasztotta és így kezdett inni. Azt hiszem megsértődött, amiért nem engedtem, hogy levetkőztessen, ráadásul meztelenül se láthatott. Elgondolkodtam mivel is fejezhetném ki az érzéseimet iránta, anélkül, hogy azt mondanám, szeretem, aztán eszembe jutott valami. Közelebb sétáltam és leültem az ágy szélére, majd felsóhajtottam.
- Szeretnéd, hogy... viszonozzam neked a... - felpillantottam rá, ő pedig engem nézett. A homlokát ráncolta, majd mikor leesett neki mire gondolok azt mondta:
- Nem kell, megvagyok egyelőre. – majd megfújta teáját. A szívem is elszorult attól, amit mondott. Rendesen fájt, súlyos volt.
- Nem értelek. – suttogtam magam elé meredve.
- Mi? – húzta föl a szemöldökét.
- Bármelyik fiú szinte fizetne azért, hogy valaki kiverje neki vagy leszopja, te meg már másodszorra utasítasz vissza. – álltam fel és kicsit messzebb sétáltam tőle. Nagyra nyílt szemekkel fürkészett engem, azt hiszem, nem tudta mit mondhatna. – Te komolyan ennyire nem vágysz az érintésemre? Miért csináljuk ezt egyáltalán? Jó érzés játszadozni az érzéseimmel? Csak mert azt mondod, kívánsz, aztán meg elutasítasz. Annyira összezavarsz. – hangom szomorú volt és a fejemet ráztam. – Annyira kibaszottul bonyolult vagy. – éreztem, hogy a sírás szélén állok, így nem beszéltem többet, csak tovább hátráltam, hogy minél messzebb legyek tőle. Mikor Louis ezt észrevette, felpattant és a nevemen szólított, de én ekkor már szobán kívül voltam. A fürdőbe rohantam és becsaptam az ajtót az orra előtt, majd gyorsan kulcsra zártam, majd mikor biztonságban éreztem magam, kifújtam az eddig bent tartott levegőt és leültem a fürdő kövére, hátamat pedig az ajtónak támasztottam.
- Olivia, nyisd ki! – nyomta le a kilincset, s hangja ellentmondást nem tűrő volt, de én csak a fejemet ingattam. – Liv, kérlek. Engedd, hogy elmondjam, miért van ez az egész. – kérlelt és dörömbölni kezdett.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra, rendben? Csak hagyj békén! – kiabáltam ki, de a szívem közben szó szerint sajgott.
- Te is tudod, hogy nem foglak. Ha kinyitnád és hagynád, hogy megmagyarázzam, megértenéd. – próbált rávenni a kompromisszumra, de nem akartam engedni neki.
- Nem engedem. – válaszoltam dacosan.
- Miért nem?
- Mert mindig túl jó magyarázataid vannak. Mert mindig kibaszottul meg tudod mondani, hogy mi miért van és kezd idegesíteni, hogy nem tudok rád rendesen haragudni! – kiabáltam, mire válasza csak egy sóhaj volt.
- Kérlek, Liv...
- Nem.

***

Nagyjából negyed óra múlva, a helyzet még mindig változatlan volt. Louis próbált rávenni, hogy kimenjek vagy beengedjem, de én csak tovább ücsörögtem a kövön és a csempéket számolgattam a falon.
- Kicsim, nem töltheted az egész estét a fürdőben. – suttogta fájó hangon.
- Tudom. – láttam be halkan, lehet nem is hallotta.
- Nincs kedved beengedni és megölelni? – érdeklődött. Valójában mindennél jobban szerettem volna.
- De. – feleltem és nyeltem egyet, de továbbra sem mozdultam.
- Akkor? Csak engedj be, kérlek és minden rendben lesz. Ígérem. – tette még hozzá, én pedig felsóhajtottam, majd nagy nehezen feltápászkodtam és elfordítottam a zárban a kulcsot. Ajtót nyitottam neki, de ekkor olyas valami tárult a szemem elé, amit sosem szerettem volna. Louis tekintete könnyes volt, arckifejezése pedig megtört, de szerencsére nem kellett sokáig néznem, mert azonnal magához ölelt.
- Sshh... - duruzsolta a fülembe, de volt egy olyan érzésem, hogy most inkább magát nyugtatgatja, mintsem engem. A hátát simogattam, hátha könnyebb lesz neki, ő pedig a hajamban hagyott apró puszikat. – Nem játszadozom az érzéseiddel. – bökte ki nagy nehezen. Azt akartam mondani neki, hogy „tudom" de éreztem, ha megszólalok, ismét elbőgöm magam. Csak öleltem őt és reméltem, hogy hamar rendbe jön, mert az nem állapot, hogy mindketten sírunk.
- Sajnálom. – motyogtam, ő pedig kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Le kell szoknod arról, hogy állandóan elfutsz. – vette két keze közé arcomat és homlokát az enyémnek döntötte.
- Tudom. – suttogtam, ő pedig megbökte az orrával az orromat, majd lágyan rám mosolygott.
- Tudod miért nem engedtem, hogy kényeztess? – kérdezte és kicsit távolabb húzódott, majd kisimított egy hosszú tincset az arcomból. Megráztam a fejemet.– Mert még sosem csináltál ilyet. Mert azt szeretném, hogy amíg szűz vagy, ez az egész csak rólad szóljon. Lesz még lehetőséged viszonozni nekem a gyönyört. Lassan akarok haladni, szép sorjában. A kémiát se rögtön a másodrendű kötéseknél kezdjük, nem? –vigyorgott, miközben mélyen a szemembe nézett. Bólintottam egyet, ő pedig csókot lehelt az ajkamra.
- Látod? Erről beszéltem. Túl jó magyarázataid vannak. – sóhajtottam fel, mire ő felnevetett, majd ismét magához húzott.
- Szeretlek. – suttogta a fülembe, mire én azonnal fölkaptam a fejemet. Egyenesen kék tekintetébe meredtem, majd szólásra nyitottam a számat, de a válasz, egyszerűen nem jött ki. Louis várt, pillantásával bíztatott, de nekem nem ment és ettől könnyek gyűltek a szemembe. Mikor ő ezt látta, karjaiba vont és halkan beszélni kezdett: