The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 122

*Louis szemszöge*
- Fogalmad sincs, mennyit jelentesz a számomra, de én mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy pontos tudatában légy ennek. – Liv csak kíváncsian fürkészte arcomat, szája széle kicsit fölfelé görbült, miközben a szemembe nézett. – Megmutathatom?
Szerelmem mosolya kérdésem hallatán még szélesebb lett, majd karjait széttárva a feje két oldalán, drámai művésziességgel a párnára ejtette és csak annyit súgott:
- Tégy, amit akarsz. – a hatalmas bizalom, ami felém áradt, teljesen letaglózott és még én éreztem kellemetlenül magam velem szembeni kiszolgáltatottsága miatt, hisz attól tartottam, elszúrok valamit és bántani fogom őt. Azt sosem bocsátanom meg magamnak ezek után.
De ő csak tovább legeltette rajtam szemeit, azzal a mindent tudó vigyorral az arcán, mintha a fejembe látna és ismerné minden gondolatom, ettől pedig a hátamon futkosott a hideg, bár tudtam, titkaim teljes biztonságban lennének nála. Úgy éreztem bármit, bármit megtennék azért, hogy Olivia boldog legyen és önző módon, azt is akartam, hogy mellettem legyen boldog. Hogy én tegyem őt azzá, hogy én adhassak meg neki mindent, amire csak szüksége van, ó, istenem, hogy tarthat ő még ezek után is jó embernek?
- Ne agyalj rajta túl sokat. – tanácsolta Liv, mire tekintetem azonnal az arcára fókuszált. – Én sem várok örökké. – már épp készültem volna felháborodni, mikor leesett, hogy igaza van. Sajnos nem tudom mióta is próbálkozunk pontosan lefeküdni egymással, de már vagy két órája biztosan szenvedünk és kínozzuk a másikat. Véget kell vetnünk ennek!
Számhoz emeltem a jobb kezemet, majd benyálazva ujjaim végét, lenyúltam Olivia lábai közé, hogy megbizonyosodjam róla, továbbra is készen áll rám. Legnagyobb meglepetésemre szerelmem állapota odalent épp olyan volt, mint amikor kimentem a szobából. Nedves, ragacsos, de ha drámai akartam volna lenni, mint ő, azt mondtam volna, kéjjel és szenvedéllyel átitatott. Párszor végigsimítottam középpontján, mire ajkai elnyíltak egymástól, miközben mélyen az enyémbe fúrta tengerkék pillantását. Szavak nélkül könyörgött, hogy adjam meg neki, amire vágyik és tegyem magamévá, én pedig ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni vele vagy azt mondani, nem. Síkos kezemet a farkamra vezettem – amin ugyan óvszer volt, de én ennek ellenére is kitűnően éreztem minden egyes mozdulatot -, és miután párszor végigsimítottam rajta, néhányszor lágyan megcsapkodtam vele azon a helyen, ahol a legforróbb volt. Liv száját egy nyüszítés szerű hang hagyta el és szerintem már épp készült volna leordítani a fejemet, hogy hagyjam abba a szórakozást, amikor torkára forrasztottam a szót azzal, hogy én szólaltam meg előbb:
- Egy hangot se, angyalom! – ráztam a fejem. - Azonnal megkapsz. – ígértem komisz mosollyal az arcomon őt nézve, majd lepillantottam, hogy bepozícionálhassam magam. Már épp akartam volna újfent elmerülni benne, mikor komoly és ellentmondást nem tűrő hanggal azt mondta:
- Eszedbe ne jusson, amíg nem a szemembe nézel. – ezt hallva azonnal felkaptam a fejem, majd mikor a szemkontaktus létrejött köztünk, lehajoltam hozzá, olyan közel, hogy szinte már a szánk is összeért.
- Készen állsz? – tettem fel költői kérdésem szórakozottan.
- Mióta csak megszülettem! – forgatta meg a szemét, de ebben a pillanatban egy lassú, de határozott mozdulattal hirtelen kitöltöttem őt, mire szemei megálltak félúton és egy hangos, élvezettel teli nyögés kíséretében fennakadtak. Ilyenkor átkoztam a képességeimet, hogy a kémiához értek a festészet helyett, mert úgy éreztem, ez egy olyan mély, megigéző pillanat, hogy egy hatalmas vásznon lenne a helye és ott szeretném viszontlátni.
- Jól vagy? – érdeklődtem és egy pillanatig összezártam a szememet, mert erősen koncentrálnom kellett, hogy ne élvezzek el a szűk, forró közegtől, amiben váratlanul benne találtam magam.
- Soha jobban. – biztosított és bár szilárdan meg voltam győződve, hogy továbbra is fájdalmai vannak, volt valami őszinteség és egyenesség a hangjában.
- Istenem, kicsi Liv, ugye tudod, hogy ha tehetném, elvenném a fájdalmadat? – szegeztem neki kérdésem és el is vártam tőle, hogy válaszoljon, annak ellenére, hogy tudtam, nem ez a legalkalmasabb pillanat a beszédre. – Mondd, hogy tudod! – követeltem, de hangom mégis könyörgő volt és kétségbeesett.
- Tudom. – lehelte halkan, míg én lomha, de magabiztos tempót diktálva sajátítottam ki azt, amire mindeddig úgy vigyáztam, akár a szemem fényére. 

***
mindenek előtt szeretnék boldog, békében gazdag karácsonyt kívánni és nyilván boldog születésnapot a lelkem választottjának, de nem akarlak untatni titeket díszbeszéddel, szóval... idk remélem elnyerte a tetszéseteket a rész, feltételezem már nagyon unjátok a mostani szituációt, de hamarosan kikelnek az ágyból, ígérem ! kérlek ne feledkezzetek meg rólam így karácsony alkalmából ! :)
ily <33