The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 120

Louis elhúzódott tőlem, majd elkezdte szép óvatosan kifelé húzni magát, én pedig összeszorítva a szememet rászorítottam a már így is rongyosra gyűrt lepedőnkre. A belülről szinte már sebesre harapott ajkamból kiserkent a vér, de nem álltam le annak rágásával, konkrétan úgy éreztem szétrepedek ott alul és bár nem volt olyan rettenetes, mint amikor először belém hatolt, azért az orgazmushoz nem hasonlítanám ezt az érzést, az biztos!
- Fáj? – kérdezte, mire én hirtelen megráztam a fejemet.
- Annyira nem. - tudtam, hogy aggódik, tisztában voltam vele, hogy megöli őt a gondolat, hogy fájdalmat okoz nekem, de néha már tényleg úgy éreztem, túl nagy feneket kerít a dolognak.
- Nyisd ki a szemed! – szinte rám parancsolt, mire azonnal úgy cselekedtem és meglepetten visszavágtam egészen hasonló hangnemben:
- Mondtam, bazmeg, hogy nem! – őszintén szólva, én magam is meglepődtem azon a „b" betűs szócskán, amit olyan ügyesen beillesztettem mondatomba, hisz sosem szoktam így beszélni vele. Louis is meghökkent, szemöldöke a homloka tetejéig szaladt, majd feltartva mindkét kezét védekezni kezdett:
- Jól van, na! Azért a fejemet ne szedd le!... Bocs, hogy igyekszem vigyázni rád, az én kurva számat, nem? – háborgott, amit én csak bamba fejjel tűrtem. Felkönyököltem, már épp készültem volna rákérdezni, hogy befejezte-e, mikor újfent rákezdett: - Mondjad csak, milyen rémes szerető vagyok, gyerünk, hadd halljam! Hogy az a Louis milyen egy pofátlan alak, amiért megpróbálja minél elviselhetőbbé tenni az első alkalmamat! – szólt nyávogós hangon, mintha ő én lenne. – Még hogy első alkalom? Mi az az első alkalom? Az is épp olyan, mint a többi, nem? Legalábbis az Olivia Blue logika szerint! – köpte gúnyosan, mire én csak felsóhajtottam, de válasszal nem illettem. – Most mi az? Nincs mondandód? – érdeklődött, de nyilván csak provokálni akart. El se akartam hinni, hogy huszonkilenc éves fejjel ennyire gyerekes, hogy nekiáll veszekedést generálni miközben lényegében a lábaim között van.
- Tulajdonképpen de. – feleltem nyugodt hangnemben, ami az arckifejezéséből ítélve eléggé meglepte őt. – Sajnálom. – nagyra nyílt szemekkel meredt rám, miközben ajkai résnyire nyíltak egymástól. – Sajnálom, hogy nem olyan lány vagyok, amilyet te elvárnál, sajnálom, hogy nem tartom akkora nagy számnak, hogy elvesztem, őszintén, tényleg bocsánat, Louis. Ez az Y generáció már csak ilyen, tudod... – váltottam át egy mondat erejéig szarkasztikus hangnembe, de ez persze nem tartott sokáig. – Igen, az én felfogásom a testi érintkezés terén egy kicsit másmilyen, számomra fontosabb a lelki biztonság annál, hogy szexelünk-e vagy sem, nem véletlenül voltam képtelen megnyílni sokáig és nem véletlen az sem, hogy a mi kapcsolatunkban előbb történt a testi gyönyör szerzése a másiknak, mint a szeretlek kimondása. Mert nekem nehezebb a lelkemet odaadni valakinek a testemnél. Sajnálom, hogy ez így történt, szerelmem, az én hibám, jobbat érdemelsz nálam... - és tudjátok, mi volt a poén ebben az egészben? Hogy én ezt a szarságot a komolyabbnál is komolyabban gondoltam. Louis csak elképedten bámult rám, látszott, hogy szóhoz se jut, nekem pedig éppen ez volt a célom. – Megértem, ha dühös vagy és nem hibáztatlak. Tényleg jól esik, hogy ennyire féltesz és vigyázol rám és sajnálom, hogy ezt eddig nem mutattam ki, egyszerűen nekem ez nem jelent annyit, mint másoknak. Nem várom el, hogy megértsd, csak szerettem volna elmondani neked ezt. – lágy, apró mosolyra húztam a számat, nála pedig azt hiszem, itt szakadt el a cérna. Lehunyta a szemeit, vett néhány nagy levegőt, majd teljesen kihúzódva belőlem zavartan elnézett.
- Na, jó, nekem ez tényleg nagyon sok volt így egyszerre. – nyelt egy nagyot, majd kényszerítette magát, hogy rám nézzen. – Meg-megbocsátanál nekem egy pillanatra? – szállt le az ágyról. – Szükségem... szükségem van egy kis friss levegőre és egy nagy pohár hideg vízre. – hangja remegett és nem tudtam eldönteni, hogy a sírás kerülgeti-e vagy még mindig sokk hatása alatt van. – Ugye megbocsátasz nekem? – kérdezte, de még véletlenül se nézett a szemembe, csak a száját rágcsálta.
- Menj csak. – préseltem egy vonallá ajkaimat, miközben végignéztem, hogy Louis gyakorlatilag kirohan az ajtón. Amint végre csak egymagam voltam hátravetettem magam a párnákra és sóhajtottam egy nagyot. A szívem valamiért még mindig úgy dübörgött, mintha épp üldöznének, én pedig rohannék és talán... talán tényleg menekültem valaki elől és őszintén mondom, imádkoztam, hogy ne Louis legyen az.

***
na jó asszem' én már nem mondok semmit, de ti azért mondhatjátok a magatokét itt kommentben. 😅
btw a halálomat kívánó emberkék megjegyzéseit is várom nagy szeretettel, szóval ne fogjátok vissza magatokat ! 😁
xx <333