The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 28

- Te mégis mi a halálos faszt csinálsz itt? – kérdezte felháborodottan, csípőre tett kézzel.
- Öm... futok? – húztam föl a szemöldököm.
- Ne hülyíts! Mindketten tudjuk, hogy nem azért jöttél ki, hogy izmosíts, az így is kurva jó lábaidon. – tette karba a kezét idegesen.
- Valójában de, pont most jött meg a kedvem hozzá. – rántottam vállat, ártatlan arccal.
- Tesin bezzeg nem csinálsz semmit, jut eszembe, nem úgy volt, hogy megvan és nem sportolsz? – kérdezte homlok ráncolva.
- Hát, ha egyszer kedvem van valamihez, akkor nem állhatja az utamat egy kis vér, nem igaz? – vigyorodtam el, csak, hogy húzzam az agyát.
- Mesés, ez jusson eszedbe akkor is, ha majd szexelni fogunk, most viszont hazamész. – mutatott rám. Szexelni fogunk? Azt hiszi?
- Már miért mennénk? – kérdeztem nagyra nyílt szemekkel, mire ő körülnézett, majd mikor látta, hogy néhány srác, épp a közelben rúgja a bőrt, megragadtam a karom és kicsit arrébb húzott.
- Mert egy csomó tizenegy meg tizenkettedikes nyál csorgatva nézi, ahogy a csinos seggedet illegeted. – felelte komoly hangon, s állkapcsa megfeszült, mire én feltartottam a mutatóujjamat, jelezve, hogy kuss és most én fogok beszélni.
- Egy csomó tizenegy és tizenkettedikes, meg egy huszonnyolc éves tanár. – köhintettem, aztán felkacagtam.
- Nem vicces... – ingatta a fejét hitetlenkedve.
- Azt mondod? Szerintem azért vicces volt, hogy felizgultál rám edzés közben. – úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. Arca holt sápadt volt és nagyokat pislogott.
- Én... nem izgultam rád. – mondta zavartan, mire én felnevettem.
- Kit akarsz becsapni? – tettem karba a kezem. Megrázta a fejét, majd végül felsóhajtott.
- Csak menj haza, rendben?
- Egy feltétellel. – vágtam rá.
- Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.
- Valld be, hogy megölt a féltékenység, miközben minden fiú azt nézte, ami a tiéd. – vigyorogtam, majd mikor felfogtam, mit mondtam a számra szorítottam a kezemet.
- Az enyém? – vigyorodott el ő is.
- Bazmeg! Ne már, hogy kibasztam saját magammal! – toporzékoltam, mire ő csak fölnevetett.
- Már kimondtad. – rántott vállat büszkén. - De bevallom, majd' megölt a féltékenység, amiért mindenki azt nézte, ami az enyém. – nyomta meg a mondat végét, mire én csak szemet forgattam.
- Már itt sem vagyok. – sóhajtottam fel és elindultam a pálya szélén, vissza a padokhoz, ahol a vizem volt.

***

Este kilencfelé járhatott már az idő, amikor kiléptem a zuhanykabinból. Fogat mostam, majd a szobámba cammogtam és az ágyra dőltem. Nagyon fáradt voltam, bár ennek okát nem értettem, hisz általában ilyenkor még bírom. Lehúztam a redőnyt, majd bebugyoláltam magam vastag paplanomba és behunytam a szememet.
Percekig mozdulatlanul feküdtem, a fejemből szép lassan kezdtek eltűnni a gondolatok, de egyszer csak felmerült bennem egy kérdés. Vajon mit csinálhat most Louis?
Az isten szerelmére! Ez az a kérdés, amin majdnem minden este töröm a fejemet. Meg a nap nagy részében is... Valójában, csak akkor nem gondolkodom ezen, amikor látom őt és vele vagyok. Nem, nem vagyok a megszállottja, dehogy!
Lehet éppen fürdik. Vagy dolgozatot javít. Esetleg már alszik. Tévézik. Vagy épp a vécén van. Talán készül a holnapi óráira vagy... Vagy épp rám gondol. - Bazmeg, Olivia, fejezd ezt be! Körül belül 0,0324% az esélye annak, hogy épp rád gondol ebben a pillanatban.
Felsóhajtottam, majd megnyomtam a telefonom középső gombját, hogy megtudja mennyi az idő.
Kilenc múlt tizenöt perccel, talán fölhívhatnám...
Nem, nem, dehogy is! Mégis mit gondolna? Hogy egy örült pszichopata vagyok, aki teljesen rá van kattanva és képtelen eltölteni nélküle néhány órát. Nem hívhattam fel...
Ahogy ezt így megbeszéltem magammal gondolatban, már nyomtam is rá a nevére, a telefonom pedig elkezdett kicsöngeni.