The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 53

- Kit gyászol? – kérdezte kíváncsian.
- Minket... - suttogtam és államat a kanapé háttámlájának támasztottam, így bámultam tovább.
- Nem kell, hogy gyászoljon minket. – meleg kezét éreztem meg a hátamon, amitől kirázott a hideg. – Lehetünk rendben is és akkor talán a nap is kisüt. – mondta, pozitivitásától pedig falra tudtam volna mászni.
- November vége van, Mr. T. A nap nem süt ki. – tekintettem rá egy pillanatra, de ez az egy pillanat épp elég volt ahhoz, hogy tekintetünk találkozzon. Nem néztem őt sokáig inkább visszavezettem szememet az ablak üvegére, na, nem mintha az eső érdekesebb lett volna nála!
- Nem tudhatod... - suttogta és megcirógatta a hátamat majd nyomott egy csókot a tarkómra. Behunytam a szememet és sóhajtottam egyet, akkorát hogy belefájdult a tüdőm is. Apró nedves puszikat hagyott a nyakam oldalán, miután elsöpörte az útjából nyirkos hajamat.
- Nem kéne ezt csinálnunk. – húzódtam el tőle és ránéztem, de rögtön rájöttem, hogy hatalmas hiba volt. Tekintete könnyes volt. Nem sírt, de közel állt hozzá. Látszott rajta.
- Őszintén mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte hitetlenkedve. – Talán azt várod, hogy tegyem meg nem történtté a dolgokat, de nem tudom. Az én hatásköröm nem terjed addig, okos vagyok, de nem varázsló. – összeszorítottam a számat, mert az én szemeimbe is könnyek gyűltek. – Szívesen visszamennék az időben, hogy másképp csinálhassam a dolgokat, de nem tudok. És nem azért mert nem szeretnék, hanem mert nem lehetséges. De ennek ellenére bármit hajlandó vagyok megtenni annak érdekében, hogy, visszakapjam azt az Oliviát aki esténként a pólómban aludt el és úgy csókolt mintha az élete múlna rajta. – egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de Louis azonnal odanyúlt és letörölte. – Aki hosszú ujjút kért, mert nem akart emlékezni a múltjára. Aki szégyenlős volt, aki nem hitte el nekem, hogy gyönyörű, aki vágyott rám. Aki nem bírta kimondani, hogy szeret, mégis éreztette velem. Aki megbízott bennem, mert tudta, én mindig ott leszek neki. Hol van ő? Elvesztettem volna?
- Ő meghalt. Nem jön vissza többé.

***

Nem maradtam nála. Nem akartam tovább bántani őt. Fájt neki. Fájt neki, hogy nem tehet semmit annak érdekében, hogy visszakapjon. Nekem is fájt, de csak mert nem engedtem magamnak, hogy visszamenjek hozzá, bár megtehettem volna. Ha csak egyetlen percig nem gondolkodtam volna ép ésszel, már ismét Louis ölelő karjai közt lehettem volna, de nem engedhettem meg ezt a luxust magamnak. Nem mehettem vissza hozzá, mikor tudtam, ő jobbat érdemel nálam.

***

Az elkövetkezendő két napban valami teljesen más érzés uralkodott el rajtam, ami még a fájdalomnál és az önsajnálatnál is rosszabb volt. Az üresség. Úgy éreztem nincs belül semmi. Mintha csak egy test lennék lélek nélkül. Sírni se tudtam, ami azt jelentette, hogy nem jött ki rajtam a feszültség, hanem bennem tombolt. Nem hittem, hogy lenne ennél rosszabb érzés a világon.

***

*Louis szemszöge*
Csütörtök este tizenegy tájékán, már ágyban voltam és a plafont bámultam mikor hallottam, hogy csöngetnek. Először azt hittem csak beképzelem magamnak, de aztán megint hallottam az éles hangot. Ki lehet az ilyenkor?
Felvettem a köntösöm és úgy siettem le a lépcsőn, bár a sötétben amilyen szerencsétlen vagyok majdnem átestem Clifford-on. Felkapcsoltam a nappaliban az olvasólámpát, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és ajtót nyitottam, de attól, ami ott fogadott szó szerint megállt bennem az ütő.
Olivia volt az. Sírt. Nagyon sírt. Nagyra nyílt szemekkel húztam be a lakásba és gondolkodás nélkül öleltem magamhoz, mintha ez kibaszott ösztön lenne vagy valami berögzült dolog.
- Mi a baj, drágám? – kérdeztem aggódón, míg ő mellkasomba fúrta könnyes arcát. Összeszorítottam a szemem, erőt akartam adni neki, de nem tudtam hogyan. Kétségbe voltam esve, mert nem tudtam mi történt, és hogy mi miatt sír ennyire. – Édes, mi történt veled? – húzódtam el tőle egy kicsit, majd szürke kardigánja véres ujjára pillantottam. – A kurva élet! Mit csináltál? – kérdeztem ijedtem és el akartam engedni őt, de éreztem, hogy nem tartaná meg magát. Erősen markolat köntösöm anyagát, attól tartott, magára hagyom őt, pedig sose tettem volna.
- Louis segíts nekem! – zokogta. – Én.. me-meg akarok halni. - dadogta, e mondat hallatán, pedig hirtelen azt hittem, elájulok.
- Nem, nem, nem, nem, nem, nem! – kiabáltam. – Minden rendben lesz! Rendbe hozzuk. Ketten. – néztem könnyes szemeibe, ő pedig leengedte a karját, kardigánja pedig lecsúszott a válláról. Egyik kezemmel lesegítettem róla, míg a másikkal tovább tartottam őt. A véres ruhadarab leesett a földre, majd felemeltem a karját és egy pillanatra azt hittem, levegőt sem kapok. Tele volt vágásokkal, amik erősen véreztek. Istenem, még sosem voltam ilyen mélyek! Piros vére végigfolyt a karján és a földre ejtett kardigánjára csöpögött, én pedig hirtelen nem is tudtam mit kéne kezdenem vele.
- Nem akar elállni. – mondta halkan. Előszedtem mindent, amit az elsősegélynyújtásról tanultam, az volt a szerencse, hogy figyeltem az órákon.
- Okés. Maradj itt. Egy pillanat és jövök. – elengedtem őt és ekkor összecsuklott a padlón, de mikor láttam, hogy minden rendben vele, hagytam, hisz úgy voltam vele, onnan úgy se esik lejjebb. A konyhába mentem és felkaptam az első papírtörlőt, ami a kezem ügyébe került és visszamentem hozzá. Letérdeltem elé, majd körbetekertem vele a karját párszor, hogy ne vérezzen össze mindent a lakásban, miközben közlekedünk. Felsegítettem őt és a karjaim közt felvittem a fürdőbe, ott pedig leültettem a kád szélére.
Előszedtem az elsősegélydobozt a szekrényből és kipakoltam a szükséges dolgokat a mosdó pultjára, aztán pedig ránéztem. Arckifejezésétől elszorult a szívem és gombóc nőtt a torkomban, úgy nézett ki, mint akit épp kínoznak belülről. Leültem mellé és a hátát kezdtem simogatni, hátha attól kicsit megnyugszik.
- És most? – kérdezte suttogva, hihetetlenül édesen hangon.
- Várunk, hogy elálljon a vérzés. – feleltem ugyan olyan halkan, mintha lenne rajtuk kívül még valaki más is idebent, ő pedig a mellkasomba fúrta az arcát, míg én szabad kezemmel átöleltem őt a mellkasa előtt.