A hétvégém, zokogással, köhögéssel és fekvéssel telt. Volt, hogy külön-külön és volt, hogy egyszerre csináltam az összeset. Mivel aznap este hideg volt és én egy laza kabátban sétáltam az esőben, megfáztam. Egész hétvégén teán éltem, másfél kilót fogytam két nap alatt, ami cseppet sem volt jó hír. Amúgy is úgy néztem ki, mint egy csontváz az alig negyven kilómmal.
Nem csoda, hogy Louis leállt. Miért kellenék neki? Miért kellenék bárkinek is?
Aznap vasárnap volt. Pontosan este kilenc és én a koromsötét szobámban bámulom a plafont az ágyon fekve és haldoklom. Nem, nem sírtam. Már nem tudtam. Nem volt több könnyem, mind elfogytak.
Aztán eszembe jutott, hogy holnap két órám is van vele. Én viszont nem akartam látni. Azaz de... csak nem akartam a szemébe nézni. Nem tudtam volna. Nem akartam, hogy ő is lásson engem, azt kívántam, bár láthatatlan lennék. Nem akartam tesiórán pólóban lenni, hogy mindenki kérdezősködni kezdjen a kötésről a kezemen. Szombat este is megtettem. Fájt. Rettenetesen. De nem számított. Úgy éreztem, én csak fájdalmat érdemlek. Ő pedig nem volt itt, hogy az ellenkezőt éreztesse velem. Louis, nem volt itt.
***
Szívem elrablója hétfőn és kedden nem jött be a suliba, én pedig senkinek nem beszéltem arról, ami kettőnk között történt. Már miért tettem volna. Nem voltam büszke rá, ráadásul nem akartam őt bajba sodorni. Biztosan kirúgnák. Nem, nem akartam neki rosszat. Semmi rosszat nem kívántam neki, hisz csak magamat hibáztathattam. Én habarodtam belé, nekem kellett volna észnél lennem, tudnom kellett volna, hogy nekem fog fájni...
Csak ültem az aulában és az embereket figyeltem. Minden arcban az övét kerestem, minden személyben ő utána kutattam de nem volt, még csak hasonló sem.
Niall és Lori mellettem beszélgettek, számomra halál unalmas témákról és észre sem vették, hogy valami nincs rendben velem. Vagy én mindig ilyen lennék?
***
Szerdán már láttam őt a hosszúszünetben. Feketében volt, amit furcsának tartottam, mert általában nem szokott ennyire lehangoltan öltözködni. A feje is másmilyen volt. Nem tudtam megállapítani, hogy mi változott rajta, a haja vagy a szakálla?... Ez szégyen volt, mert már jól ismertem teste minden egyes négyzetcentiméterét (mármint amennyire rálátásom volt), de nem... nem tudtam volna megmondani, mi nem a megszokott. Szemei alatt karikákat véltem felfedezni, arca pedig enyhén beesett volt. Vajon mi történhetett? Talán meghalt valakije? Tudom, önzőség ez tőlem, de titkon azt reméltem, miattam van rosszul. Hogy neki is fáj az, amit tett és, hogy megbánta. Nevetségesen szánalmas, mi?
Kerülte pillantásomat egész álló nap és ez csütörtökön sem történt másképp. Tesin kosaraztunk, ő pedig a padról nézett minket, vagyis engem. Legalábbis akárhányszor felé néztem, tekintetét mindig rajtam legeltette, de nem szentelt különösebben nagyobb figyelmet annak, hogy én is őt nézem. Éreztem, ahogy tekintete perzseli a bőrömet, de ezúttal nem néztem rá. Én nem. Nem tudtam volna a szemébe nézni.
***
Péntek. A nap, amit azelőtt mindig annyira vártam, mert a péntek egyet jelentett azzal, hogy különórára megyek hozzá. De ma egyáltalán nem éreztem így. Reméltem hogy a mai napon se szól hozzám és, hogy békén hagy, mert tudtam, ha beszélni kezd velem kiabálni kezdtek vagy elsírom magam és az a baj, hogy az utóbb volt a valószínűbb.
Minden rendben ment egészen addig, amíg 12:20-kor be nem csengettek a hatodik órára, vagyis tesire. Édes jó istenem, oltalmazz engem!
***
Minden jel arra utalt, hogy Louis meghibbant, mert míg tegnap játszottunk, ma nyolckör futás után, fekvőtámaszoztunk, felüléseztünk és a bordásfalon húzódzkodtunk. Hát van ennek az embernek lelke? Persze kérdésem, csak költői volt, hisz tudtam, hogy nincs, vagy ha mégis, nekem nem jutott hely benne. Ez a múlt pénteken világosan kiderült számomra.
És ezek után még van pofája elvárni tőlünk, hogy aktívak legyünk kémián? Hát eszem megáll!
أنت تقرأ
The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction
قصص الهواة"Egy pillanatra ránéztem, de mikor visszanézett rám, azonnal elkaptam tekintetemet és inkább a párna azon részébe fúrtam az arcom, ahol a huzat és Olivia okos feje találkozott. Mélyet szippantottam haja mennyei illatából, majd sóhajtottam egy nagyot...
