The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 18

- Éhes nem vagy? – kérdezte és az ebédlőbe sétált, bár nem ment messzire, mert egybe volt a nappalival és a konyhával.
- Nem. – feleltem egyszerűen és halkan. Hallottam, hogy felsóhajt, majd leült az asztalhoz, felvette a szemüvegét és a papírokkal kezdett foglalkozni, amiket lehozott. Ekkor én már teljesen máshogy voltam a kanapén. A hajam a földre hullott, míg a lábam a háttámla mentén lógattam le, így fejjel lefelé voltam.
- Te mit csinálsz? – kérdezte, én pedig ránéztem, felhúztam a szemöldököm és magamban szitkozódtam egy sort, mert fejjel lefelé is kicseszett dögös volt.
- Kényelembe helyeztem magam. Csak azt csináltam, amit mondtál... kivételesen. – feleltem vállat rántva és visszapillantottam a telefonom képernyőjére.
- Semmi értelme annak, amit csinálsz. A fejedbe folyik a vér. – mondta okoskodón.
- Nem kell, hogy mindennek értelme legyen. – hangom unott volt.
- Hát, én szeretem, ha meg tudom magyarázni a dolgokat. – felelte.
- Ezért vagy unalmas. – sóhajtottam, mire ő felkapta a fejét és rám nézett, de mikor látta, hogy számat csintalan mosolyra húzom, nem sértődött meg.
- Mégis figyelsz az óráim nagy részén. – vágott vissza.
- Csak a hangodra figyelek. Nem arra amit mondasz.
- Tessék? – kérdezte, azt hiszem nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.
- Nem érdekel a sok hülyeség amit összehordasz. Hidegen hagy a relatív atomtömeg, meg fémes kötés. – feleltem. – Csak a hangodat szeretem hallgatni.
Egy ideig fürkészett engem, de válaszolni nem tudott, így egyszerűen csak lehajtotta a fejét és folytatta a dolgát.

***

Mikor már tényleg nagyon untam magam, fölkeltem, én odasétáltam hozzá, hogy meglessem, mit csinál.
Amint láttam, dolgozatokat javított, de amint észrevette, hogy ott vagyok mögötte, felém fordult. Most kicsit fel kellett néznie rám, hiszen ezúttal én voltam a magasabb, de, csak mert éppen ült.
Szóval, engem nézett. Hosszú szempilláit rebegtette fekete keretes szemüvegén keresztül, és nagyon, nagyon ellenállhatatlanul nézett ki.
- Miért nem ülsz le? – kérdezte és tovább folytatta a javítást.
- Oh, oké. – vigyorodtam el és felmértem a helyzetet. Mindkét keze az asztalon volt, a munkában pedig nem akartam megzavarni, így egyszerűen csak bemásztam az asztal alá és kijöttem a lábai között.
- Te mit csinálsz? – kérdezte meglepetten, ahogy a combjára ültem.
- Csak leültem. – feleltem halkan a szemeibe nézve. – Baj? – néztem ártatlanul, mire ő a fejét kezdte ingatni. Szabad kezét a derekamra tette, ezzel megtámasztva engem, míg jobb kezével tovább pipálgatott.
Néztem, hogy mit csinál. Ez kémia volt. Onnan tudtam, hogy nem értettem belőle egy szót sem.
- Uh, ezek a mi múltkori dolgozataink? – kérdeztem, amikor megláttam egy ismerős nevet az egyik lap tetején.
- Igen. – motyogta.
- Amit pénteken írattál? – kezdtem el keresgélni a már kijavított lapok között, mire bólintott.
- Az enyém már kész? – érdeklődtem. – Megkaptam már az egyesem? – nevettem fel halkan, mire ő csak rosszallóan a fejét kezdte ingatni, de nem tudta elrejteni szórakozott mosolyát.
- Még nem találkoztam a te neveddel. – felelte, így a másik kupacot kezdtem átnézni.
- Megvan! Utána ezt javítsd. – vigyorogtam, és mikor ráírta a frissen javított dolgozatra a hármast, az enyémet raktam elé.
- De szívem, ezen nincs semmi. – ráncolta a homlokát. Azt mondta, szívem? – szívem akkorát dobbant, hogy szinte belefájdult, hisz sosem becézgetett még azelőtt ilyesfajta módon. Transzomból hangja hozott vissza a valóságba. – Még a kérdést se írtad le. – mondta.
- Mert már azt sem értettem. – nevettem fel, bár csak azért tettem, hogy tudjam mire fogni a pírt az arcomon. – Ne csodálkozz, előtte egész órán futottam és felüléseztem. – panaszkodtam.
- Na, nem erőltetted meg annyira magad, ahogy láttam. – húzta el a száját, de én elé tettem a mutatóujjam, csendre intve őt.
- Amúgy meg, mi az, hogy nincs rajta semmi? – húztam föl a szemöldököm és elé tartottam a dolgozatomat. – Ott egy virág a lap szélén. Neked rajzoltam. – mondtam büszkén az apró, elég nyomi virágra mutatva a sarokban. Louis közelebbről megnézte.
- Ez igazán édes tőled. – jegyezte meg halkan és zavartan.
- Ez megér neked egy kettest? – mosolyogtam rá édesen a szempilláimat rebegtetve, mire felsóhajtott.
- Sajnos nem.
- Naaa... légyszi. – kérleltem.
- Nem, Liv. – ingatta a fejét.
- Kérlek.
- Talán egy pontot kaphatsz rá. – felelte és ráírta a lapra, hogy „1p".
- Ó, mennyitől volt kettes? – tettem fel a szokásos kérdésemet amit akkor szoktam, amikor kikapjuk a dolgozatainkat, mire ő felnevetett.
- Három pontra már talán adtam volna neked egy kettes alát. – felelte.
- És nem akar jó fej lenni, tanár úr? - karoltam át a nyakát. – Végül is a legkedvencebb tanítványa vagyok. – vigyorogtam büszkén, mire ő felnevetett.
- Sajnálom, nem kivételezek. – mondta és egy másik dolgozatot kezdett javítani, figyelmen kívül hagyva az enyémet. Hirtelen jött ötletként, nyomtam egy csókot az arcára, majd a nyakát kezdtem el beborítani nedves puszikkal. Kezemmel a hasát kezdtem cirógatni és meglepődtem, amikor észrevettem, hogy kockáit ruhán keresztül is ki lehet tapintani.
- Mit művelsz? – suttogta rekedten, de én ekkor, ismét a szája elé tettem a mutatóujjamat.
- Amihez a legjobban értek. Valahogy összekaparok egy kettest. – vigyorogtam pimaszul és felálltam a lábai között, majd letérdeltem elé. Nagyra nyitotta a szemét, én pedig remegve, melegítője madzagjához nyúltam.
- Héj, ne. – kapta el a kezemet, mire én riadtan felkaptam a fejemet. Ennyire nem akarja, hogy hozzáérjek? Rosszul van tőlem? – Ne alacsonyítsd le magad. – húzott föl magához. – Nem vagy prosti. – suttogta és nyomott egy lágy puszit az ajkaimra. Melegség járta át a testem, ahogy védelmezőn átölelte a derekamat és visszaültetett az ölébe.