The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 134

*Louis szemszöge*
- Babe, tudom, hogy nem érzed túl jól magad, de próbálj meg kicsit csendesebben szenvedni, egyesek aludni próbálnak. – nyögtem fel a fejemre húzva a párnát, mikor már vagy húsz perce hallgattam Olivia keserves nyöszörgését és részeges szavait, melyeket néha nem tudtam értelmezni.
- Nem akarom, hogy elhagyj. – rázta a fejét, amit ebben a pillanatban kezei közé is fogott és teste összerándult a fájdalomtól amit odabent érzett.
- Nem foglak elhagyni, kincsem, verd ki a fejedből ezt a hülyeséget. – könyököltem fel, miközben lágyan az oldalára simítottam a kezemet.
- Találni fogsz valaki jobbat. – éreztem, hogy szinte reszket meleg tenyerem alatt és ez megrémisztett. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora félsz van benne emiatt és ennyire alábecsüli magát a kapcsoltunkban mellettem.
- Miért rettegsz ennyire? Éreztettem valaha is, hogy kevés lennél nekem? – kérdeztem kétségbeesetten, mert őszintén kezdtem azt hinni, hogy bennem van a hiba és én basztam el valahol. Liv nem válaszolt, valószínűleg nem fogta fel teljesen, hogy hozzá beszélek vagy pusztán csak túl fáradt és részeg volt, hogy válaszoljon. Megdörzsöltem a szemem és tovább fürkésztem őt, bár arcát nem láttam a sötéttől, így végül felkapcsoltam a kislámpát és úgy kémleltem tovább. Szemeit szorosan lezárta, nem tévedtem, mikor azt mondtam, túl sok volt neki az alkohol.
Aztán egyszer csak felült. Nagyra nyílt szemekkel bámult maga elé, nekem pedig volt egy sejtésem...
- Hányni kell? – kérdeztem rá hadarva, mire lassan rám vezette tekintetét és pislogott egy nagyot. – Nyomás a vécé! – mint akinek a seggébe csíptek, úgy pattant ki az ágyból és kezdett sprinteli a szomszéd helységig, én pedig imádkoztam, hogy időben odaérjen. Felsóhajtottam, és az orrnyergemre szorítva az ujjaimat, összeszorítottam a szemeimet. Fene se gondolta volna, hogy ilyen nehéz egy kamasszal együtt élni!
Belépve a fürdőbe Oliviát a vécé fölé hajolva találtam, így azonnal odaléptem hozzá és ujjaimmal összefogtam hosszú barna haját, hogy lehetőleg ne hányja össze. Teste rángott, látszott, hogy az inger megvan neki, de semmi nem jött belőle, amitől kicsit megkönnyebbültem.
- Jól van. Nyugi. – simogattam a hátát, légzése pedig lassan kezdett normalizálódni. Nyeltem egy nagyot és csókot nyomva a feje búbjára, egy pillanatra a hajába fúrtam az arcomat.
Mikor úgy érezte, most már nem lehet baj, fölkelt, én pedig elengedtem vastag tincseit. A tükörben találkozott tekintetünk, s mikor megláttam elkenődött szemfestékét csak sóhajtottam egyet és kivéve egy vattakorongot a fiókból, sminklemosót öntöttem rá.
- Tessék. – nyomtam a kezébe, mire megköszönve egy lágy mosollyal elkezdte lemosni a sminkje maradványát. Egy ideig még néztem, de pillantásom lassan a nyitott ajtajú fürdőszobaszekrényre vándorolt.
Magamban megmosolyogtam, hogy Olivia piperecuccai között az én dolgaim szinte eltűntek, lenyűgözően gyorsan belakta ezt a házat, és őszintén szólva, ahhoz is kezdtem hozzászokni, hogy én immáron már csak az ágy negyedét birtoklom alvás közben. Elfogadtam, hogy mára már több a mosnivaló és a piszkos edény, valamint azt is, hogy két ember után kell takarítani, de persze, hazudtam volna, ha azt mondom bántam. Nem sajnáltam, mert velem volt és számomra ez volt a legfontosabb. Alkalmazkodtam, mert szerettem, s tudtam, hogy ő is ezt tette, mikor úgy döntött megosztja velem az életét. Tisztában voltam vele, hogy nagy lépés volt neki beengedni valakit a privát szférájába és hihetetlenül nagy mázlistának éreztem magam, amiért elmondhattam magamról, „igen, ismerem az igazi Olivia Blue-t", aki bár első ránézésre távolságtartónak és magának valónak tűnhet, valójában vajból van a szíve, bár az is lehet, hogy csak hozzám viszonyult úgy, mintha én lennék az atyaúristen, a nap és a hold, az alfa és az omega egy személyben. Mert tényleg így volt, valószínűleg próbálta ezt elfojtani magában, de szemei leleplezték elméjét, akárhányszor engem láttak. Jól tudtam, hogy magasztal, dicsőít és bálványoz engem, minden egyes légvételével és szívdobbanásával, s tudtam azt is, hogy ez bőven elegendő lehet ahhoz, hogy egy életre magamhoz láncoljam őt. Persze Liv próbált függetlennek látszani és azt mutatni, ő a legszabadabb, legöncélúbb ember a világon, de az álarc mögé nézve jól ismertem az igazságot, ez messze nem volt így. Az én szabad madár Oliviám láncra volt verve, ó, de még mennyire. Egy kalitkába zárt ártatlan kis galamb volt, akit én tartottam fogva, de félreértés ne essék, nem én zártam be őt oda! Ez nem az én akaratomból történt, ő dobta el lakat kulcsát és döntött úgy, hogy a rabom lesz és bár én tudtam ezt, a saját szememmel néztem végig a folyamatot, elég önző voltam hozzá, hogy ne állítsam meg. Azt mondta az ujjaim köré csavartam, pedig én nem tettem semmit, konkrétan köréjük szigszalagozta magát, s volt egy olyan érzésem, hogy ez a ragasztó elég erős ahhoz, hogy a halálig kitartson és őszintén reméltem, hogy sosem szeretek ki belőle, mert nem akartam összetörni őt.

***  
najo , ez egy kibaszott őszinte és mély részre sikeredett louis gondolatait illetően , fogalmam sincs , hogy bárki is érezni fogja-e a katarzist , amit én éreztem akkor , mikor megírtem ezt a fejezetet , de ha igen ... ha bármiféle érzést ébresztette benned louis és a gondolatmenete , kérlek írd meg nekem , mert nagyon sokat jelent a számomra :)

és btw a fent belinkelt videót mindenképp lessétek meg , hátha ti is belehaltok :))))))