The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 74

Másnap délután a baráti körünk a teremben volt az utolsó óra előtti szünetben. Az osztály három részre szakadt. Az egyik sarokban ott ültek a stréberek, akik úgy lapozgatták a füzetüket, mintha az életük múlna rajta. Valószínűleg hiányosság nélkül tudták, nem csak az anyagot, de az egész könyvet, de ez nem tántoríthatta el őket attól, hogy még egyszer végigolvassák „A vizes oldatok kémhatása" címmel ellátott anyagrészt. Aztán ott volt egy másik klikk, akik nem tanultak otthon, mondván, majd „a suliban átnézem", bár ez asszem' amolyan halottnak a csók szint.
És persze mi is ott voltunk, akik nem tudták az anyagot, de nem is tanultak, mert „ugyan már, majd csak összekaparunk valahogy egy kettest"... Tudjátok, amolyan „győzni jöttem, de a kettes is jó lesz", igen, elég erős mottó, nemde?
- Biztos nem lehetne megbeszélni vele, hogy ne ma írjuk a TZ-t? – kérdezte Bruce, miközben kicsit halkabbra vette a JBL-ét. Szokásunk volt zenét hallgatni a teremben szünetekben.
- Szerintem hajthatatlan. – felelte Zack és beleivott az energiaitalába.
- Csak le kéne szopnia valakinek. Onnantól kezdve, szerintem eszébe se jutna megíratni velünk a dogát. – tette föl Hannah a lábát az asztalra, én pedig hirtelen köhögni kezdtem, mert félrenyeltem a teámat.
- Hát, szerintem lenne rá önként jelentkező. – kacagott fel Lori, miközben oldalba bökött, de én csak szemet forgattam, majd unottan ránéztem.
- Befejeznéd, kérlek?

***

- Tegyetek el mindent a padról, a szabályokat tudjátok, két figyelmeztetés, a második után elveszem és egyes. A szomszédról nem érdemes másolni, tekintve, hogy „A", „B" csoport, akit pedig puskázáson kapok azonnal elégtelent kap. – mondta végig Louis a szokásos szövegét, miközben kiosztotta a dolgozatokat. Betettem a cuccomat a padba, de úgy helyeztem el, hogy szükség esetén azért könnyen nyitogatni tudjam a füzetemet.
Felírtam a lap tetejére a nevemet, majd végigfuttattam a feladatokon a szememet és ekkor rájöttem, hogy nem tudok semmit. Na bazmeg, lehet tényleg tanulni kellett volna, tegnap este, sorozatnézés helyett.
Felpillantottam és ekkor láttam, hogy Louis a tanári asztal mellett ácsorog és tekintetével rendíthetetlenül az osztályt pásztázza. Ő azon kis százalékába tartozott a tanároknak, akiknél szinte képtelenség puskázni, de én azért én úgy gondoltam, megkísérlek összekaparni valahogy egy kettest. Lassan elkezdtem fél kézzel kissé kifelé húzni a füzetemet a padból, majd óvatosan belelapoztam és mázlimra gyorsan meg is találtam az egyik feladat megoldásához szükséges dolgokat.
De itt jött a bökkenő. Louis elindult. Nem kifejezetten felém kezdett sétálni, de járkálni kezdett a padsorok között, ami eléggé megnehezítette a dolgomat. Idejött leghátulra, én pedig lélegzetvisszafojtva elkezdtem visszatolni a füzetemet, de ő észrevett. Egyenesen a szemembe nézett és miközben fürkészett, kicsit oldalra biccentette a fejét. Végem van.
Megindult felém lassú, mégis határozott léptekkel, én pedig lehajtottam a fejem és ajkamat harapdálva Eve-re pillantottam, aki szintúgy ki volt készülve, hisz ő sem volt teljesen ártatlan puskázás terén.
Louis hirtelen lecsapta a kezét a padra, én meg már az ájulás szélén álltam, főleg mert ujja hozzáért az enyémhez. A fülemhez hajolt, miközben begörbített mutatóujjával pár centit végigsimított a hátamon és azt súgta:
- Óra után beszédem van veled. – meleg lehelete csikizte a bőrömet, majd olyat tett, amire végképp nem számítottam. Elsétált.
Ez mi volt? Mi történt? Miért akar velem beszélni és miért nem vette el a dolgozatomat? Mit akar csinálni? Haragszik rám? Bántani fog? Mi van ha leordítja a fejemet és... és ha elfenekel?
A szívem hangosan dübörgött, miközben efféle kérdések borították el elmémet és felpillantottam, de Louis ekkor már ismét az asztala mellett volt. Még csak felém se nézett, mintha nem tudná, hogy mit művelt az előbb és mennyire megrémisztett.
Próbáltam ezután a dolgozatra koncentrálni, de egyszerűen nem tudtam. Esélytelen volt még az ép ésszel gondolkodás is. Mit fog velem csinálni?

***

Miután mindenki befejezte a dolgozatírást, Louis engedélyt adott a terem elhagyására. Igyekeztem sietni a pakolással, de megint nem sikerült elég gyorsan elkészülnöm, így szinte utolsóként hagytam VOLNA el a termet, ha Louis nem állít meg időben.
- Liv! – az ajtónál megtorpantam és nyeltem egy nagyot. Úr isten, csak nem fájjon nagyon. Összeszorított ajkakkal fordultam vele szembe, ő a tanári asztalon ült, miközben kezeit lazán összekulcsolta az öle előtt. Lábai nem érték a földet magassága miatt, mégsem mertem volna visszaszólni neki, akármit is mond, annyira tekintélyt parancsoló volt megjelenése. Az arcára néztem, de amint tekintetünk találkozott lehajtottam a fejemet, így várva a folytatást. – Csukd be az ajtót! – hangja komoly volt, semmi lágyság vagy kedvesség és ez még jobban megrémisztett, ezért eszembe sem jutott, nem azt csinálni, amit mond. Megfordultam, majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset. – Gyere ide! – jött a következő utasítás, én pedig ekkor szaporábban kezdtem venni a levegőt. Megfordultam, de arcáról továbbra se lehetett leolvasni semmit. Nem tűnt dühösnek vagy mérgesnek, mégis féltem a következményektől.
Szólásra nyitotta a száját, de én ekkor torkára forrasztottam a szót, azzal, hogy magyarázkodni kezdtem:
- Figyelj, én sajnálom! Tényleg nagyon sajnálom, többször nem fordult elő, esküszöm. Csak lusta voltam és nem tanultam és nem tudtam mit csináljak, egyszerűen ezt tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak és én komolyan mondom csak bepá...
- Már ne is haragudj szívem, hogy félbeszakítalak, de miről beszélsz? – ránéztem. Most meg mit művel? Nem erről akart velem beszélni?
- Hát a... a puskázásomról. Bocsánatot kérek. – motyogtam ártatlanul.
- Te puskáztál? – vonta föl a szemöldökét. Na várjunk csak! Mi folyik itt?
- Öm... Nem? – húztam el a számat, mire csak megrázta a fejét.
- Mindegy, erre majd később visszatérünk. Csak azt akartam kérdezni van-e programod ma délutánra? – terelte a témát, én pedig ekkor már tényleg nem tudtam hányadán állunk a dolognak.
- Várj, akkor nem akarsz megbüntetni vagy... elfenekelni? – kérdeztem kínosan, mire Louis szemei hatalmasra tágultak.
- Megbü..., elfe-mi? – akadt el a szava. – Olivia, minden rendben veled? Bevettél valamit vagy csak szimplán ilyen a fantáziád? – kérdezte értetlenül.
- Nem... én csak...
- Te valamit nagyon félreértettél édesem, észre se vettem, hogy puskázol, de ha rajtakaptalak volna se akarnálak megbüntetni, mégis milyen rémes embernek nézel te engem? – köpni-nyelni nem tudtam ezek hallatán. – Kezet nem emelnék rád, mert nem bántanálak, de még csak kiabálni se kiabálnék, mert az nem az én műfajom, ezt tudod jól. – húzta el a száját.
- Én... izé, miért mit terveztél délutánra? – váltottam témát, és igyekeztem koncentrálni arra, amit mond, hogy értelmes választ tudjak majd adni rá, bár még mindig nem dolgoztam fel teljesen az előbb történteket.
- Elvinnélek ruhát venni a bálra, olyan választ pedig nem fogadok el, hogy „nem akarom, hogy rám költs". – szögezte le azonnal.
- Oké. – böktem ki, mert egyszerűen képtelen voltam ellenkezni vele jelen helyzetben.
- Király. Akkor találkozunk tesin. – zárta le ennyivel, mire én bólintottam, majd megpördültem a tengelyem körül és lenyomtam a kilincset, de ekkor ismét megállított.
- Ja, és lenne itt még valami. – hangja nyugodt volt és olyan... titokzatos.
- Micsoda? – fordultam meg. Biccentett egyet, jelezve, hogy menjek közelebb hozzá, én pedig elé sétáltam. Kezei derekam köré fonódtak, ajkai ajkaim után kaptak, csókja pedig olyan szenvedélyes és forró volt, hogy megmelengette a szívemet.
- Szeretlek. – csókolt még meg a homlokom is egyszer, mire bólintottam, hogy tudom, ő pedig lassan elengedett, így el tudtam hagyni a helységet. Végig sétáltam a folyosón, majd mikor már bőven elhagytam a kémiatermet, megálltam és kifújtam magam. Baszki, most mit gondolhat rólam?