The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 138

*Louis szemszöge*
Követtem Liv-et az emeletre, na, nem mintha túl sok választásom lett volna, mikor konkrétan a karomnál fogva ráncigált felfelé. Valójában meg sem álltunk a hálószobáig, ahol - miután bementünk -, Liv tanácstalanul terpesztett be a szekrény elé, konkrétan kibaszva annak ajtaját.
- Hova tervezel menni? – érdeklődött, miközben a ruhái közt kezdett kutakodni.
- Hát nem tudom, - vakartam meg a tarkómat. – így elsőre egy vacsi jutott az eszembe, majd séta a városban, de ha valami máshoz lenne kedved, figyelemmel hallgatlak. – ültem le az ágyra továbbra is őt vizslatva.
- Ja, ez nem hangzik rosszul. – rántott vállat. – Remélem megjött a fizud, mert valami puccos helyen ennék. – közölte, s mire mondata végére ért, szemöldököm már a homlokom tetejét súrolta.
- Liv, te is tudod, hogy nem a tanári fizetésemből tartom el magunkat. – sóhajtottam. – Egyébként meg mikor lettél ilyen sznob? – kérdeztem enyhén hitetlenkedve, mire hátranézett rám a válla fölött.
- Nem vagyok sznob, pusztán tudom, mi jár ki nekem, vagy talán tévedek? – fordult felém egy pillanatra teljes testtel, majd kihúzott egy fiókot és kivette belőle a melltartóját.
- Nem, dehogy. – motyogtam. – Micsoda ribanc. – csak egy halk megjegyzés volt, - amit még csak komolyan se gondoltam - Olivia fülét mégis megütötte, bár nem különösebben szentelt neki túlzott felháborodást, csak elém sétált és minden szemérem nélkül beleült az ölembe.
- Az lehet, de te szereted ezt a ribancot és szinte már a füleimben hallom, amint este azért könyörögsz neki, hogy végre betehesd... De ha szeretnéd, fogadok is veled, hogy nem bírod tíznél tovább. – felelte könnyelműen, miközben apró kezecskéjét a farkamra simította. Nagyot nyelve a szemébe néztem, mire elvigyorodott és kicsit erősebben rám markolt, csak hogy érezzem a törődést. Egy sóhaj szökött ki ajkaim közül, a kis ördögfajzat pedig ekkor leszállt rólam és nekiállt vetkőzni. Beharapott ajakkal néztem amint szép lassan a pólómtól és a melegítőjétől is megszabadul, majd magára szenvedi a melltartóját, na, nem mintha szüksége lett volna rá és csak a félreértések elkerülése végett mondom, hogy most nem a méreteit kritizálom. Ellenben azok a mellek úgy tartották magukat minden segítség nélkül is, hogy bűnnek találtam még egy ruhadarabot pluszban rájuk aggatni.
- Babe, nem lehetne, hogy inkább... - kezdtem volna kibújni az esti program alól és rögtön a desszerttel kezdeni, de Olivia félbeszakított:
- Nem. Beígértél nekem egy randit, ahova most már akkor is elviszel, ha félkemény farokkal kell végigszenvedned az estét. – magyarázta, én pedig megadón szuszogva megforgattam a szemem. Liv ismételten kinyitotta a szekrényt és pár másodperc nézelődés után fujtatni kezdett és berúgva az ajtót, karba tett kézzel leült hozzám az ágyra. Ajaj, a hercegnő nincs éppen jó kedvében...
- Miért van az, hogy nincs egy rohadt göncöm se? – nézett rám kíváncsi szemekkel, mire megvontam a vállam és nekidőltem az ágy háttámlájának.
- Talán mert sosem engeded, hogy elvigyelek vásárolni? Pedig jobb lenne, ha belátnád, hogy szükséged van néhány cuccokra, mikor gyakorlatilag itt laksz. – érveltem összekulcsolva ujjaimat az ölemben és közben őt kezdtem fürkészni.
- Te is tudod, hogy nem a vásárlással van a bajom, hanem a pénzköltéssel és, hogy jóformán így is a nyakadon élek. – panaszolta el nekem problémáját, mit már annyiszor hallottam.
- Megengedhetnék magamnak pár cuccot a Zarából vagy a H&M-ből. Megengedhetnék magamnak, hogy tele legyen a szekrény az új ruháiddal meg cipőiddel, csak engedned kéne. – sóhajtottam kicsit közelebb csúszva hozzá. Ő rám emelte kék tekintetét és szinte láttam, hogy vívódik önmagával. Engedjen a kísértésnek vagy sem? Hagyja magát elcsábítani vagy ne? Hisz ugyan már, mindketten tudtuk, hogy élne-halna pár új szarságért, ő tipikus lányos lány volt, aki minden reggel minimum húsz percet tölt a sminkje elkészítésével és imádja, ha elkényeztetik. Pusztán félti a bankkártyámat, persze alaptalanul! Nem is sejti mennyi pénz van rajta. – Megcsókolhatom a homlokodat? – hagyták el hirtelen a szavak a számat, szinte meggondolatlanul. Fogalmam sem volt, hogy megtehetem-e ezt azok után, hogy összevesztünk, viszont őszintén szerettem volna éreztetni vele, hogy mit érzek, ezt pedig úgy gondoltam, az érintésemmel fejezhetném ki a legkönnyebben.
Liv pár másodperc után tétován bólintott egyet, és míg én puha bőréhez érintettem az ajkamat, ő szorosan átölelte a derekam. Azonnal viszonoztam amint felfogtam, mi történik és arrébb söpörve hosszú, barna haját halkan a fülébe suttogtam:
- Nagyon szeretlek, akár elhiszed nekem, akár nem és ezen semmi nem fog változtatni. Sem egy veszekedés, sem egy harmadik személy.

***
Kemény három órával később hat nagy szatyorral és fejenként egy-egy Starbuck-os pohárral a kezünkben estünk be az ajtón, miután megjártuk a Frenchgate-et és a kedvenc kávézónkat.
- Na, ugye, hogy nem is volt olyan nehéz! – pakoltam le Liv újdonsült cuccait a nappaliban, míg rá emeltem a tekintetem. Ahhoz képest, hogy az elején mennyire kérette magát, elég szép összeget sikerült otthagyni a plázában, de persze egy pillanatra se bántam, főleg mert ebben a pillanatban Liv elmosolyodott.
- Kihasználtad, hogy szeretek vásárolni... - felelte és egy másodpercre a padlóra szegezte tekintetét, majd rám pillantott.
- Csak azt akartam, hogy teljes legyen a dolog. Tudod, ha egyszer több időt töltesz itt, mint otthon, elengedhetetlen, hogy legyenek itt cuccaid. – sétáltam közelebb hozzá és az arcára simítottam a kezem, hogy megcsókoljam, de ő hirtelen elkapta a fejét így csak a bal almácskáját sikerült érintenem ajkaimmal. A szemeim hirtelen kipattantak, majd megadón sóhajtva egyet kicsit távolabb húzódtam tőle. Arckifejezése enyhén dacos volt, amiből hamar ráeszméltem, nem sikerült megvennem őt pár új gönccel meg sminkpalettával.
- Louis, ez... - kezdte, de fejrázásom elhallgatatta őt.
- Ne magyarázd meg, csak azt szeretném, ha tudnád, hogy semmit nem úgy gondoltam. Tudom, hogy úgy tűnt mintha...
- Pont ez az, Lou! Hogy nem úgy beszéltél, mintha nem komolyan gondoltad volna. – felelte halkan, megtörten, engem pedig széttépett belülről a tudat, hogy én tettem ezt vele. – Olyan volt, mintha hosszú idő óta érlelődött volna benned, csak a megfelelő alkalomra vártál, hogy hangot adhass neki.
- Ne kezdj el teóriákat gyártani! – sziszegtem. – Mindig ezt csinálod...
- Hm, lehet. – ismerte el, én pedig ekkor felkaptam a fejem. – De mégis mit vársz egy művészlélektől, aki versek elemzésein nőtt fel, amik puszta feltevések?

***
az van, hogy akad még egy pár rész megírva a word dokumentumaim legmélyén és bár nagyon nem érzem már magaménak a sztorit, azon gondolkodtam, mi lenne ha random kiraknám őket, hátha akad még itt valaki, akit érdekel...