The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 72

Negyed óra múlva már mindketten a konyhában voltunk, hogy elkészítsük a reggelit. Úgy döntöttünk rántottát csinálunk, amihez Louis hozzá is látott, míg én megetettem Clifford-ot.
Mikor Cliff falatozni kezdett, én Louis mögé álltam és átöleltem a derekát, majd nyomtam egy csókot izmus lapockájára. Kicsit lábujjhegyre álltam, hogy rálátásom legyen ügyeskedésére, de ekkor ő hirtelen megfordult, felkapott és felültetett a pultra. Lábaim közé furakodott és keményen megcsókolt, de azért nem volt olyan heves, hogy ne tudtam volna viszonozni. Meleg nyelve táncot járt az enyémmel, míg az oldalamat szorongatta, így tartva közel magához. Karjaim a nyaka körül voltak, hogy ne tudjon elhúzódni, bár nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el akar.
- Oda fog égni. – suttogtam szájára, mire ő észbekapott és ellépett előlem, hogy megkavarja a rántottát a serpenyőben.
Csak néztem őt. Ahogy olyan nagy odafigyeléssel főz, ahogy körkörösen mozgatja a kezét és az ételt fürkészi. Tekintetem elidőzött szépen ívelt szemöldökén, vékony, mégis tökéletes ajkain, a borostán az arcán, minek egyenesen a megszállottja voltam. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy bejön, ha egy férfi szőrös, na, nem mintha nem Louis lenne az első felnőtt, aki tetszik! Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy ez a két lábon járó csoda engem szeret. Szerelmes belém és én is belé csak... azzal a különbséggel, hogy míg ő már többször is elmondta nekem ezt, én egyszer sem ejtettem ki a számon, hogy szeretem.
- Min mosolyogsz ennyire, édes? – érdeklődött vigyorogva, mire megráztam a fejemet, kirángatva magamat arról a csodálatos helyről, ahol csak Louis létezik.
- Csak azon gondolkodtam, hogy sze... - torkomra forrt a szó, mikor leesett, mit is akarok neki mondani, ő pedig felém kapta a fejét. Felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy figyelmesen hallgatja mondandómat, de én csak bámultam igéző kék szemeibe, anélkül, hogy folytattam volna.
Louis csak bólintott egy aprót, majd felkapott a karjába és míg fél kézzel engem tartott, a másikkal a serpenyőt fogta. Az asztalhoz vitt, majd leengedett a földre, mire leültem és miután letette az ételt is, helyet foglalt velem szembe.
Síri csendben nézte végig, ahogy remegő kézzel szedek magamnak a rántottából, majd miután ő is megtette ugyanezt, hozzáláttunk a reggelihez.
Ő jóízűen evett, míg én csak piszkáltam a villámmal az ételt, nem ment volna le egy falat se a torkomon, pedig nagyon jól nézett ki.
- Én... sajnálom. – suttogtam lehajtott fejjel. Összeszorítottam a számat és vártam válaszát, ami csak néhány másodperc múlva jött.
- Rendben van. – felelte közömbös hangon.
- Tényleg sajnálom, Louis. Nem direkt csinálom. – hunytam le a szememet, hogy ne marják a könnyek és elengedtem a villát.
- Minden oké, szívem, ezt már megbeszéltük. Én tudok várni, nem te tehetsz róla. – felkaptam a fejem, ekkor pedig tekintetünk találkozott. De én tehettem és ezt legbelül ő is tudta.
- Bocsánat. – motyogtam, miközben a hideg futkosott a hátamon.
- Ne kérj bocsánatot. – hangja nyugodt volt, mikor dühösnek kellett volna lennie. Bólintottam egyet és ismét lehajtottam a fejemet, csak, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Szégyelltem magam. Nem akartam mást, csak megölelni és hozzábújni, hogy érezze, igenis fontos nekem, hogy érezze a szeretetemet, ha már hallani nem hallja.
Egyszer csak fölálltam, mire Louis felém kapta a fejét. Elindultam felé, majd a combjaira ülve, izmos mellkasára hajtottam a fejemet.
- Na, rendben vagy, édes? – kérdezte meglepetten, miközben szabad kezével megtámasztotta derekamat.
- Most már igen, azt hiszem. – suttogtam, miközben éreztem, hogy apró puszikat hagy a fejem búbján és az oldalamat simogatja.
Szerettem őt. Nagyon, de nagyon, de nagyon.

***

Másnap este hétkor épp a konyhában vacsoráztam, mikor anya és apu beszélgetni kezdtek valami céges bálról. Nagyjából vágtam miről van szó, anya Sheffieldben egy nagymenő cégnél dolgozott, ami minden év decemberében jótékonysági bált szervezett, hogy adományt gyűjtsön a rászoruló gyerekeknek. Nemes cél, az egyszer biztos, de nem igen érdekelt, egészen addig, amíg nem kerültem én is a képbe.
- Mit gondolsz kincsem, van kedved jönni? – kérdezte anya rám nézve.
- Én? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Gondolod, hogy ott van a helyem? –húztam el a számat.
- Valahol ezt is el kell kezdened, szóval elkezdhetsz gondolkodni, mit akarsz felvenni. – felelte, miközben bepakolta a tiszta edényeket a konyhaszekrénybe.
- Héj, és ha nekem nincs kedvem menni? – háborodtam fel.
- Az nem kifejezetten számít. Jönni fogsz, addig sem otthon nyomod az ágyat. – zárta le ennyivel a témát.
- És honnan lesz ruhám? – nyitottam nagyra a szemem. – Mikor lesz ez egyáltalán?
- Jövő hét pénteken, a ruha meg... hm, egyik nap majd elugrunk a plázába és nézünk neked valamit. – rántott vállat.
- Na, azt nem! Csak adj pénzt, a többit én megoldom. – jelentettem ki.
- Ez jó ötlet, nekem úgy is csomó dolgom van még a bálszervezéssel. – ja, szóval ezért kell mennem... ő az egyik szervező.
- Remek. – motyogtam, majd miután befejeztem a kaját, amilyen gyorsan csak lehetett ott hagytam őket, mondván tanulnom kell, de persze én is és ők is jól tudták, hogy nincsenek ilyesfajta terveim az estére.