The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 7

Kezdett egyre hidegebb lenni, nekem pedig aznap busszal kellett suliba mennem, mert anya előbb ment be dogozni. Csütörtök volt, hét tanórával. És úgy mellékesen megjegyzem a tesi a negyedik volt.
Én, Lori, Eve és Flora, a hatodik óra után az aulába mentünk és leültünk egy asztalhoz. Jó volt ez így, mert míg ők egymással diskuráltak, én nyugodtan bámulhattam őt. Volt, hogy Niall is csak csatlakozz hozzánk, de ő nem szívesen szállt be a csajos dumcsikba, mert az esetek nagy részében mindig ő jött ki a legrosszabbul a dologból és szünetek végére valahogy mindig elpirult, így az arca, olyan volt mint egy jól megérett paradicsom.
Mr. T épp a töritanárunkkal beszélgetett és én mindent megtettem volna érte, hogy halljam amit mond. Nem, valójában nem azt akartam tudni miről beszél, dehogy! Igazából az hidegen hagyott. Csak hallani akartam rekedtes, különleges hangszínét, amit egymillió hang közül is megismernék, annyira a fejembe égte magát. Ma inget viselt, egy fekete szűk szárú nadrággal, meg egy elegáns cipővel. Úgy tudom, kémia versenyre visz egy diákot a tízedikből, ezért öltözött ki így. Ó, bárcsak én lettem volna! Aki megnyeri neki azt a kicseszett versenyt, és akire büszke lehet. De nem, bántam ezt, de nem volt mit tennem. Próbáltam közel kerülni hozzá, de nem tudtam hogyan. Ő mégsem egy osztálytárs volt, hanem a tanárom. Aki ráadásul tizenhárom évvel idősebb volt nálam. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy érzek iránta? Ha tudná, mennyit szenvedtem miatta? Ha érezné azt a kínt, amit én? Vajon fájna neki, ha tudná, hogy miatta vágtam magam? Bűntudatot keltene benne, amiért a szeme előtt voltam, de sosem vett észre semmit?
Sosem tudhatja meg... Nem akartam neki fájdalmat okozni, még akkor sem, ha ő is fájdalmat okozott nekem, igaz, tudtán kívül.
Szóval csak ültem ott némán. Mindent kizártam, ami körülöttem volt és rá összpontosítottam. Azt, mint kiderült, szereti! Olyannyira kikapcsoltam, hogy még a csengő hangja sem tudott felverni transzomból, csak Lori, mikor megragadta a kezemet és húzni kezdett magad után.
- Ugye tudod, hogy mindenki téged nézett? – kérdezte morogva.
- Engem?
- Úgy bámultad őt, hogy majd kiugrottak a szemeid. Hogy bírod te ennyi ideig pislogás nélkül? – kérdezte, a szekrényeknél.
- Én... nem is tudom, mi van velem. Inkább hagyjuk! – rántottam vállat és bedugtam a kulcsot a szekrényem zárjába, de eközben már azon kattogott az agyam, hogy ha olyan sokan kiszúrták, hogy őt nézem, ő vajon miért nem?

***

A péntekek, szép lassan a kedvenc napjaim lettek. Imádtam Mr. Tomlinson-hoz járni, mert míg magyarázott, titkon bámulhattam tökéletes vonásait, miközben közel ült hozzám. Így ment ez az első korrepetálástól, egészen a negyedikig, vagyis mostanáig.
Mr. T szerencsére nem lakott messze, csak tíz perc volt az út gyalog, így elég volt öt előtt egy kicsivel elindulnom otthonról.
Ideges voltam, nem tudtam mire számítsak, de már megszoktam, hisz általában mindig ezt éreztem, ha tudtam, hogy hozzá megyek. Jut eszembe, anya nagyon is örült neki, hogy hasznosan töltöm a péntek délutánokat, nem a gép előtt. Igen, ő még abban reménykedett abban, hogy meglesz a kettes félévkor, de én sajna már rég becsuktam ezt a mesekönyvet.
Mikor odaértem a már jól ismert házhoz, becsöngettem hozzá, ő pedig egy percen belül ajtót is nyitott.
- Szia. – vigyorgott rám és azonnal beengedett. Ki akartam nyögni, hogy jó napot, de ekkor, már folytatta is: – Feljebb tegyem a fűtést? – érdeklődött és a termosztátra nézett, miközben én levettem a cipőmet. Éreztem, hogy figyel engem, tekintetével a testem pásztázta, én meg igyekeztem nem remegni, mint a nyárfalevél.
- Miattam ne. – válaszoltam és felakasztottam a kabátomat a fogasra, majd megsimogattam Clifford fejét, aki időközben mögém settenkedett.
- Dobd le magad az ebédlőbe, egy pillanat és jövök. – mondta és elindult az emelet felé, gondoltam valamit fent hagyott. Már valamennyire kiismertem a lakást, így gond nélkül odataláltam az asztalhoz, aminél helyet is foglaltam lepakolva a cuccaimat. Mr. T is nemsokára megérkezett, de ezúttal már a szemüvege is rajta volt, amit titkon, én a mennyekig magasztaltam. Felkapcsolta a villanyt, de mielőtt leült volna mellém, elküldte a kutyáját az ebédlőből, hogy ne zavarjon minket.
- Hm, a múltkor átbeszéltük a gázokat és a gázelegyeket, igaz? – kérdezte és belelapozott a füzetembe. Bólintottam egyet, ő pedig rám pillantott. – A számításokat érted, amit az órán vettünk? – kérdezte, de én válaszul csak hosszú szempilláimat rebegtettem rá.
- Oké, hülye kérdés volt! – mosolygott, majd fölírt a füzetembe egy, ha őt kérdezel „egyszerűbb" feladatot.
- Hogy fognál hozzá? – fordította felém, majd a kezembe nyomta a tollat. Kezünk egy pillanatra összeért, mibe én belepirultam, de igyekeztem leplezni zavaromat. Nagyokat pislogtam és próbáltam felfogni amit látok, de őszintén szólva, azt se tudtam, melyik oldalról kéne nézni. – Kezdésnek nem rossz. – sóhajtotta. – Na, arra vagyunk kíváncsiak, hogy mekkora a térfogata 5 gramm standard állapotú metángáznak. – kezdte, és kivette a kezemből a tollat. Minden erőmmel próbáltam koncentrálni arra, amit mond, de hogy is lehetett volna ezt megvalósítani, mikor annyi minden érdekesebb volt itt a kémiánál. – Amikor standard állapotról van szó, akkor mindig 24,5 köbdeciméter per mollal számolunk. – magyarázta, majd rám nézett, hogy felfogtam-e azt, amit mondott.
Háromszor kezdte újra, de végül nagyjából megértettem, hogy is kéne megoldani ezt a feladatot és mikor ez megtörtént, megkért, hogy mondjam el neki ugyanezt.
Miközben beszéltem, többször is rajtakaptam, hogy az ajkamat nézi, amitől kezdtem kellemetlenül érezni magamat, de úgy tűnt, őt ez teljesen hidegen hagyja.
Elmagyarázta a szobahőmérsékletű anyagok térfogatának kiszámítását is, majd ezt is elmondatta velem, szerinte ez egy jó tanítási technika, mibe amúgy, hogy holnapra ezt is elfelejtem?
Mikor úgy éreztem, végeztem a meséléssel, ráemeltem tekintetemet. Ajkait kis mosolyra húzta, amit nem tudtam mire vélni, így felhúztam a szemöldökömet.
- Mi az? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.
- Semmi. – rázta meg a fejét hirtelen és, hogy terelje a témát, rögtön belekezdett valami más magyarázásába.
Épp a normálállapotról beszéltem neki, amikor váratlanul közbevágott: – Megérinthetem? – erre fölkaptam a fejemet és ekkor tekintetünk szinte azonnal összekapcsolódott.
- Mi? – kérdeztem, de semmit nem lehetett hallani, mert egyetlen hang se jött ki a torkomon, csak tátogtam.
- Az ajkadat... Megérinthetem?