The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 130

Nem vágytam másra, csak közelségére. Furcsa volt ez nekem, hisz azelőtt sose kötődtem így senkihez, jól megvoltam egyedül, de így, hogy tudtam milyen valakivel együtt élni, mint partner, rettenetesen hiányzott. És most nem is a jelentőségteljes dolgokra értem, hanem az aprókra. Mikor például mindketten a kanapén döglünk, majd egyszer csak megszólal a csilingelő hang - mitől én egyenesen falra tudnék mászni -, jelezve, hogy kimosott a mosógép. Olyankor mindig rám néz, s megrebegteti hosszú szempilláit, nekem pedig egyértelműen rögtön leesik, mit akar. „Liv, kiszednéd a ruhákat?". Persze én ilyenkor sosem mozdulok, kéretem még kicsit magam, pedig mindketten tudjuk, hogy ugranék akár egyetlen szavára is, de akkor ez sosem számít, Louis belemegy a játékba. „Életem, kérlek!" – hangja olyankor mindig lágy, bár alapjáraton szépen beszél velem. „Ugyan már, Louis, tudsz te ennél jobbat is!" – sugallja vigyorom, ő pedig mosolyogva folytatja. „Hercegnőm, esedezve kérlek, segíts nekem a házimunkában!" – és nekem nyilván erre a mondatra is van egy frappáns válaszom: „A hercegnők nem végeznek házimunkát, Louis." – ilyenkor arckifejezése rendszerint megváltozik, mert rájön, hogy igazam van, így neki is elő kell állnia valamivel. „Meglehet, de az én ruháim vannak a gépben és ne is tagadd, mert jól tudom, hogy imádod fogdosni őket, hogy aztán, mikor felveszem őket, titkon elkönyvelhesd magadban, hogy igen, ezt is te érintetted azelőtt. Mert mikor kilépünk a házból és külön vállnak útjaink, olyan ez számodra, mint a kutyáknak a terület megjelölés. Mert ami a tiéd, az a tiéd, nem igaz?" – és mindeközben már nagyban a lábaim közt szokott matatni, persze csak nadrágon keresztül, azt remélve, hogy ezzel eltereli a figyelmem és nem veszem észre, hogy se füle, se farka annak, amiről beszél. „Mi a fasz, Louis, ennek semmi értelme!" – nevetem el magam, majd ezt követően ő is. „Tudom, de azt reméltem nem figyelsz és tűnhetek okosnak." – aztán elenged, és a szemembe néz, valami olyasmit várva tőlem, hogy: „Te amúgy is rettentő okos vagy, Lou!" Amit persze mindig meg is kap egy nagy ölelés kíséretében, majd szó nélkül felállok és a mosókonyha felé veszem az irányt.
- És három, kettő, egy: BOLDOG ÚJÉVET!!! – kiáltja el magát Tina és ugrálni kezd a kanapén, ezzel felverve engem mélázásomból. - Végre már! – nyögtem fel magamban, mert szinte kínzás volt nem mellette lenni. Feltételezem, azon a kérdésen töröd a fejed, mit keresek én otthon, mikor Louis-val is köszönthetném 2017 (igen, 17, nem írtam el! – szerk.) első perceit. Nos, történetesen anyáék csöppet megelégelték, hogy a mindennapjaim nagy részét konkrétan Louis-nál töltöm, így úgy döntöttek szilveszterkor otthon leszek, ha fene fenét eszik is... mármint, náluk otthon, nem otthon otthon, érted.
A telefonomra pillantottam, amin már hosszú percek óta az iMessage volt megnyitva, hogy azonnal írhassak neki, ha eljön az idő. Már épp készültem volna pötyögni, mikor megjelent a kis szürke szövegbuborék, én pedig szélesen elvigyorodtam.

Napsugaram: „Boldog 2017-et, angyalom! Remélem az idei évet is velem tervezed!!"

Végigolvasva üzenetét hangosan felnevettem, mire a számra tapasztottam a kezemet, mert a családom jelenlétében voltam, de látszólag senkit sem érdekelte, mi annyire vicces, mindenki mással volt elfoglalva, így csak mosolyogva visszaírtam Lou-nak.

Én: „ha hiszed, ha nem, az első hang, ami elhagyta a számat 2017-ben nevetés volt."

- Olivia! Tedd le kérlek, pezsgőzünk! – szólt rám apám, mire felkaptam a fejemet. Várakozásteljesen méregettek, így sóhajtottam egyet, majd a farzsebembe csúsztattam a készüléket és megfogtam az asztalon pihenő pezsgőt, ami feltételeztem, nekem lett készítve.
- Boldog Újévet! – mondták jókedvűen, de én csak motyogni tudtam. Nem igazán volt kedvem jó pofizni velük, mikor konkrétan eltiltottak aznapra a pasimtól. Egyhuzamra lehúztam az alkoholos italt, mire mindenki szeme elkerekedett, én pedig letéve az asztalra a poharat, megigazítottam a felsőmet.
- Na, sziasztok! – intettem, majd elindultam az előszoba felé.
- Mégis mit gondolsz, hova mész?! – kiabált utánam anyám cseppet sem kedvesen.
- Louis-hoz. – feleltem egyszerűen, vállat rántva, miközben felvettem a csizmám és a kabátom, ekkor pedig mindhárman megjelentek a helységben.
- Nem, megbeszéltük, hogy a szilvesztert otthon töltöd. – jelentette ki ugyanaz a személy, mire homlokot ráncoltam.
- Ömm, nem. Te azt mondtad, én meg engedtem neked. Ja, és ha nem tűnt volna fel, elseje van, újév napja, szilveszter tegnap volt. Most pedig ha megbocsátotok, én léptem! – azzal kitártam az ajtót és kiléptem rajta. Még hallottam, amint apám szóvá teszi, hogy milyen neveletlen vagyok, de tekintve, hogy hidegen hagyott a véleményük, azután a hiszti után, amit lerendeztek nekem néhány napja, csak bevágtam magam mögött az ajtót és elindultam a hazafelé vezető úton.
Pár perc múlva, észrevettem, hogy esik a hó, ami megmosolyogtatott, hisz akkor már két éve volt lassan, hogy utoljára havat láttam odahaza. A távolból tűzijáték látszott és hallatszott, s magamban megjegyeztem, hogy ez egy különösen szép tűzijáték, majd, mit sem foglalkozva a mínuszokkal és a csapadékkal, ami odafentről hullott, előhúztam az iPhone-om a zsebemből és feloldottam.

Napsugaram: „Komolyan?"

Ez volt Louis reakciója arra, hogy, idei évem első említésre méltó pillanata a nevetés volt a béna poénján.

Én: „köszönöm, louis :)"

Én: „ez egy jó kezdés volt"

Már ha eltekintünk attól, ami anyámék és köztem zajlott.

Napsugaram: „:')"

Napsugaram: „Most esküszöm, büszkébb vagyok magamra, mint mikor megnyertem az első kémiaversenyemet még általánosban!"

Én: „lol"

Napsugaram: „Amúgy nem válaszoltál a kérdésemre."

Én: „mert még nem döntöttem el, de mire odaérek, kitalálom, ígérem! ;)"

Napsugaram: „Mi??"

Napsugaram: „Ide jössz?!"

Napsugaram: „De, hát, nem úgy volt, hogy otthon leszel?"

Elkomorodtam, mert cseppet sem úgy tűnt, mint aki örül érkezésemnek. Kezdett rossz előérzetem lenni, de lehet, csak én reagáltam túl.

Én: „de, de máshogy döntöttem. már úton vagyok"

Én: „vagy visszaforduljak?"

Ajkaimra haraptam, mert válasza mindent eldöntő volt. Nem akartam arra gondolni, hogy netán megzavartam valamit.

Napsugaram: „Dehogy!"

Napsugaram: „Gyere csak, de eléd megyek! Nem tetszik a gondolat, hogy egyedül császkálj odakint a sötétben."

Nem kellett volna, hogy gyanús legyen számomra mondata, hisz Louis elvégre elég aggódós és gondoskodó, ha rólam volt szó, de ezúttal én ebben is csak a rosszat láttam. Mit titkolhat?

Én: „nem bánom, gyere!"

Azzal lezártam a telóm és zsebre vágtam, de amint rájöttem, hogy valami nem stimmel, elfogott a kétségbeesés. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Azt hiszem figyelmetlenségem miatt, elkeveredhettem a környéken, de tekintve, hogy sötét volt, Angliában meg amúgy is tök egyformák a házak, nem tudtam, hova keveredtem. Nem emlékeztem, hogy jártam volna már erre, mégis magabiztosan indultam befelé egy utcába, azt remélve, valami ismerős helyen lyukadok ki. Nem volt túl hosszú és nem egy zsákutcáról beszéltünk, így feltételeztem, nem lehet baj. Ó, ha tudtam volna, mekkorát tévedek!

***
halihó !
képzeljétek, nem haltam meg és bár tudom, az lenne a fair, nem fogok elkezdeni magyarazkodni sem megígérni, hogy ezentúl ugyanolyan rendszerességgel jönnek majd a részek, mint régen, mert nem. nem lesz így, ennek ellenére igyekszem a legjobbat kihozni a blogból, mert nagyon szeretem és megpróbálok még normálisnak mondható időközönként frissíteni, feltéve ha van rá igény és itt vagyok még. 😌
tudom, hogy nem érdemlem meg, de kérlek, akinek egy picit is számít a blog, írjon pár szót. :(💓