The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 133

Szédültem, s az érzékszerveim kezdek egyre eltompulni. Nem vágytam másra, csak a nap végére, mikor végre szerelmem karjaiba simulva álomra hajthatom a fejemet, de az még messze volt. Rettenetesen messze. Számára fontosabb volt akkor odalent lenni azzal a szukával, akit valójában nem is utáltam, pusztán nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy ott volt Louis-nak olyan helyzetekben, melyek a legfájdalmasabbak voltak a számára. Melyekben a legnagyobb szüksége volt egy szerette jelenlétére és szó szerint megölt a gondolat, hogy helyettem Eleanor volt ott neki. Az édesanyja halála, majd később a nagyszüleié, mind-mind olyan életesemény volt, amely mélységesen fájdalmas, mégis hihetetlenül meghatározó volt a számára, én pedig bármit megtettem volna, hogy visszamehessek az időben és mellette álljak, épp úgy, mint most ő mellettem.
Nem éreztem magam épeszűnek akkor. Veszélyesnek éreztem magam a környezetemre és önmagamra nézve is. Nem hittem, hogy én lennék a tökéletes pár Louis számára, ez pedig olyan érzést keltett, mintha valami belülről mardosná a testemet. Mélyen legbelül a csontjaimban, a vénáimban... ott csörgedezett az ereimben az a szívet tépő fájdalom és kétely, melytől nem tudtam megszabadulni. Nem volt olyan erős ital, ami képes lett volna elűzni a gondolatot a fejemből, hogy Louis talál valaki jobbat. Valakit, ki lehet akár a lány a nappalinkban vagy valami jött-ment idegen az utcáról. Féltékenységet éreztem. Féltékeny voltam mindenkire, akire csak rápillantott, s oly' szívesen mondtam volna, hogy mindez csak a pia hatása, hogy mindez csak azért volt, mert részeg voltam, de nem... Nem az volt az első alkalom és attól tartottam az utolsó sem, hogy ilyesfajta féreg rágta be magát az elmémbe. Egyszerűen bármire, akármire képes lettem volna, csak hogy ő és én örökké együtt legyünk.

***

*Louis szemszöge*
- Ééés... sikerült belerázódnotok a kapcsolatosdiba? – érdeklődött egyszer csak Eleanor, mikor már úgy érezte, az ő szerelmi életét már kellően kiveséztük.
- Ó, igen! Határozottan. Nagyon jó együtt. – bólogattam hevesen, mintha azt akarnám bizonygatni neki, a jobbnál is jobban megy minden, ami persze így is volt, de azt hiszem elég furának tűnhettem, így végül leálltam.
- Mióta is tart ez köztetek? – érdeklődött, én pedig összeszorítva a szememet számolni kezdtem a kezemen.
- Azt mondja, huszonhét meg hét az akkor negyedike, igen és ez volt decemberben, - magamnak összerakva a dolgokat, az fix, hogy elég viccesen nézhettem ki. – asszem' negyedikén leszünk egy hónaposak, de ki számolja. – rántottam vállat, mire El felvonta a szemöldökét. Akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, mikor sikerült felfognom, hogy ugyan még csak egy hónapja vagyunk együtt, mégis ez az idő jóval többnek érződik.
- Hogyhogy ki számolja? – érdeklődött.
- Nem tudom, kétlem, hogy számon tartanánk az ilyesmit, szerintem Liv-nek lövése sincs mikor jöttünk össze. – húztam el a számat. Bár jobban belegondolva, eddig én sem tudtam.
- Hát, nem tudom, én azért meglepném a helyedben valamivel. Biztos nagyra értékelné. – kacsintott.
- Mire gondolsz? Ő nem igazán van oda a romantikáért, vagyis nagyon hangulatfüggő és nehéz eltalálni azt a pillanatot nála, érted mit mondok. – vakartam a tarkóm tanácstalanul.
- Nem mondtam, hogy gyertyafénnyel, hegedűszóval meg csokibevonatú eperrel várd haza, pusztán lehetnél egy kicsit figyelmesebb vele, mint általában. – magyarázta, de én erre ráncolni kezdtem a homlokomat.
- Nem tudok ennél figyelmesebb lenni vele, Eleanor. – ráztam a fejem, mire megadón felsóhajtott.
- Akkor nem tudom, tegyél a kedvére! Vidd vacsorázni, a kajával csak nem foghatsz mellé. – forgatott szemet, s ekkor engem hirtelen pofán csapott a felismerés. Még sose... sose vittem Oliviát randira. Uhm, ez elég ciki, Louis.
- Jó majd kitalálom, ejtsük ezt. – mondtam a kelleténél talán kicsit indulatosabban, mert feldúlt, hogy egy ilyen tradicionális dolog, milyen könnyen kiment a fejemből. Liv biztosan rémes barátnak tart emiatt, mondjuk minden oka megvan rá. Nem is értem, hogy felejthettem el, hisz általában mindig mindent észben tartok.
- Oké, na! Ne szedd le a fejem, csak felvetettem az ötletet. – tartotta fel védekezőn kezeit a velem szemben ülő lány, mire feszülten végigsimítottam homlokomra simult hajamon.
- Sajnálom. Nem akartam flegma lenni. – sóhajtottam, mire nyugtatón a karomra simította a kezét.
- Ne vedd a szívedre, az egyetemmel hogy állasz? Nem vágysz vissza? – terelt azonnal, amiért mérhetetlenül hálás voltam neki.
- Őszintén? De, nagyon is, de még nincs semmi konkrét elképzelés. Szeretném azt a doktorit, de nincs szívem otthagyni az iskolát, meg amúgy is...
- Nincs szíved otthagyni az iskolás... vagy nincs szíved otthagyni Oliviát az iskolában? – mosolyodott el mindent tudón, ezzel a torkomra forrasztva a szót. Franc! Mindig belát a dolgok mögé. – Mert tudod, Louis, ez a nem mindegy. Nem adhatod fel az álmaidat, csak mert szeretnéd rajta tartani a szemed. – rázta a fejét.
- Nem erről van szó, El! Ha visszamegyek az egyetemre ideiglenesen Londonba kell költöznöm és csak a hétvégéken járnék haza. És az még a jobbik eset, ha minden hétvégét otthon tudnék tölteni. A legkevésbé sem hiányzik most a nyakunkra egy távkapcsolat, még nem töltöttem mellette elég időt ahhoz, hogy egy napot is elviseljek nélküle és valószínűleg Liv-et is nagyon megviselné, hogy csak ritkán lát... - ecseteltem gondterhelten. – Jó ez most így nekünk, a többi meg még a jövő reakcióegyenlete (jövő zenéje, csak ugye Louis kémiatanár, értitek xd – szerk.).
- Persze, értem, csak nem szeretném, ha gátat szabnál az álmaidnak őmiatta. Ha igazán szeret, megérti. – mosolygott rám biztatón, én pedig bólintottam egyet.
- Tudom, de itt már nem csak róla vagy rólam van szó. Nem tenném még kockára a kapcsoltunkat, hisz olyan frissek vagyunk. Érlelődnünk kell még együtt ahhoz, hogy sokáig kihúzzuk. – szorítottam össze az ajkaimat.

***

Olyan fél kettő magasságában, miután kikísértem Eleanor-t , anélkül, hogy „bedobáltam" volna a piszkos poharakat a mosogatógépbe, egyenesen az emeletre siettem. Nem volt kedvem se a fürdéshez, se egy gyors zuhanyhoz, minden amire vágytam egy pihentető alvás volt az én Oliviám mellett, akiről még aznap reggel azt hittem, nem alszik mellettem az éjjel. Arra még volt energiám, hogy a melegítőmet és a pólómat beletömködjem a szennyes kosárba a fürdőszobában - és megjegyeztem magamnak, hogy holnap mindenképp el kell indítani a gépet egy adaggal -, majd erőtlenül a hálóba vonszoltam magam. Halk voltam, hisz feltételeztem Liv már alszik, viszont mikor meghallottam barátnőm keserves hangját, ez a reményem azonnal elhagyott.
- Louiiiis... - nyöszörögte, én pedig közelebb sétáltam az ágyhoz, majd leültem a szélére. Nem akartam fölkapcsolni a lámpát, mert attól tartottam, a fény bántaná a szemét, de szerencsére, így is tökéletesen kivehető volt alakja, amint a takaró alatt magzatpózba kuporodott, úgy, ahogy azt általában szokta elalvás előtt.
- Itt vagyok, édes, mi a baj? – simítottam arcára a kezem, ujjbegyeim alatt pedig valami nedvességet éreztem. Nem kellett sok idő, míg összeraktam, hogy Olivia sírt, de nem mertem rákérdezni, mi bántja.
- Rettenetesen hasogat a fejem. – panaszolta, én pedig felsóhajtottam válaszát hallva. Most mondjam azt, hogy csodálkozom?
- Mégis mit vártál két nagy pohár Jack-től kevesebb tíz perc alatt? – érdeklődtem, de hangomban nem volt sem megvetés, sem gúny. Csak az érdekelt miért csinálta. Elég jól ismertem az ivászatot ahhoz, hogy tudjam, milyen is az, amikor valaki felejtésből iszik, s tartottam tőle, hogy Oliviát is hasonló szándékok vezérelték.
Válaszul a vállát vonta, majd amint elvettem fejéről a kezeimet, az övéit tette a helyére, hisz mint említette, fájdalmai voltak. Elég hosszú alvásra számítottam, őszintén azon sem lepődtem volna meg, ha az újév első napját egyhuzamban átalussza, mert hát akárhogy is nézzük, sok azért ennyi pia egy alig negyven kilós leányzónak.
- Mi motivált egyáltalán, hm? – tapogatóztam óvatosan, most kivételesen nem szó szerint értve.
- Kérlek, ne beszélj, egy kibaszott harkálycsalád próbálja belakni magát a fejembe éppen. – fúrta az arcát a combom oldalába, ami a feje mellett volt, ahogy ültem az ágyon, miközben vékony lábait még közelebb húzta testéhez.
- Rendben, de remélem tudod, hogy nem úsztad meg ennyivel. – mondtam, s ezúttal komolyan is gondoltam. Nincsenek kétes gondolatok vagy érzések, amiket hagytam volna elburjánzani. El akartam fojtani őket még csírájában, mert volt egy olyan érzésem, hogy valami ilyesmiről lehet szó, s ha ennek az elméletnek köze volt Eleanor-hoz vagy ahhoz, hogy esetleg nem szeretem őt eléggé, gyökerestül ki akartam irtani az elméjéből.

***
najó őszintén , mit gondoltok liv viselkedéséről ?
szerintetek jogos , hogy így vélekedik a dolgokról vagy szimplán gyerekesnek érzitek ?
írjátok meg :)