The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 119

*Louis szemszöge*
Nem túlzok, ha azt mondom, remegtem, miközben merev péniszemre vezettem a kezemet. Szívem a fülem mellett dübörgött, éreztem minden egyes lüktetést és ez akkor kibaszottul megrémisztett. Szerelmem arcára pillantottam, de az nyugodt volt, szemei pedig csak úgy csillogtak, miközben rebegtette szempilláit.
- Mehet? – érdeklődtem, mire egy széles mosoly kíséretében egy bólintás volt a válasza. Ó, Istenem, rettenetesen várja! Én is igyekeztem valami mosolyszerűt erőltetni az arcomra, de az aggodalomtól és az izgalomtól ez nem igen sikerült, szerintem csak grimaszoltam. Lepillantottam közénk, de Liv azonnal az állam alá nyúlt és kicsit megemelte a fejemet, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek.
- Héj, nincs gáz, gyere! – invitált közelebb magához egy csókra, én pedig lehajolva azonnal ajkaira tapadtam. Miközben számat csókolta, elérkezettnek éreztem a pillanatot, hogy beléhatoljak. Viszonoztam csókját, miközben makkomat a kezem segítségével nedves középpontjához érintettem és párszor végigszántottam vele csiklóján. Eközben Olivia dús ajkai épp alsóajkamat szívták, én pedig hüvelyébe illesztve magam óvatosan befelé kezdtem nyomulni. Láttam Liv szemeit kinyílni, ajkai gyönyörű „a" betűt formáltak, pupillái pedig mintha csak szinkronban mozgott volna szájával, hirtelen elnyelték azt a végtelen óceánt, ami tekintetében tündökölt.
A farkam lüktetett, Olivia kicseszettül szűk volt, abban a pillanatban pedig másban nem is voltam biztos, csak abban, hogy ha nem ő reped szét ezalatt az este alatt, akkor az én cerkám durran szét.
- Jól vagy? – cirógattam az arcát, miközben egyre beljebb kerültem forró járatában, ő pedig csak biccentett egyet, miközben szemei fel-felcsillantak. Most valahogy más volt, s csak akkor jöttem rá ennek okára, mikor egyszer csak kibuggyant egy hatalmas könnycsepp a bal szeméből. Úgy éreztem megállt a szívem, hirtelen megdermedtem és nem mozdultam többet.
- Baszki, ennyire fáj? – szegeztem neki kérdésem nyugtalanul, mire megrázta a fejét.
- Minden rendben! – nyögte ki lélegzet visszafojtva, de mikor lesütötte a szemeit, rögtön tudtam, hogy nem mond igazat.
- Ne hazudj nekem! – szóltam rá, a kelleténél talán erélyesebben is, mire meglepetten a szemembe nézett. – Azt hiszem, ezt itt most abba kéne hagynunk. – futott össze ráncba a homlokom és már épp kihúzódni készültem belőle, mikor Olivia felkiáltott:
- Ne merészeld! – azzal a lendülettel pedig a fenekemnél fogva magába tolt engem. Nagyra nyílt szemekkel bámultam fájdalomtól eltorzult arcát és behunyt szemhéjait, amik alatt Liv akaratán kívül is átjutottak a könnyek. És ami a legrosszabb volt az egészben, az az volt, hogy még mindig nem voltam teljesen benne. Nem értünk el mást ezzel az egész szarsággal, csak, hogy fájdalmat okoztunk neki és attól tartok, ő még mindig nem érti miért akartam tovább várni.
- Most ez mire volt jó? – korholtam le sziszegve, majd lecsókoltam könnyeit puha orcájáról.
- Sajnálom. – szabadkozott, holott ő volt az, akinek fájdalmai voltak, én pedig vettem egy nagy levegőt. - Hogy állunk? – érdeklődött nagyjából egy perc után, mikor sikerült kicsit megnyugodnia. A szemeibe néztem, amik akkorra már nyitva voltak, először nem is értettem igazán, mire gondol, de végül leesett.
Pár másodpercre lenéztem közénk, majd visszavezettem tekintetemet az arcára.
- Kicsivel több, mint a fele. – válaszul csak bólintott egyet, hogy tudómásul vette, majd egy halk, cinikus nevetés hagyta el a száját.
- Most mi az? – kérdeztem homlokráncolva.
- Semmi, csak... nem is számítottam rá, hogy tovább vagyunk. Nem kis szerszámmal van dolgunk. – felelte, mire felnevettem, de ezzel egy időben véletlenül csípőmön is mozdítottam, így egy kis rész a farkamból ismét beljebb került.
- Szzz! – szisszent fel Olivia fájdalmában, mire én hatalmas kétségbeesettségemben a bocsánatáért kezdtem esdekelni:
- Basszus, bocsi! Bocsáss meg, nem direkt volt, nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, angyalom! – meglepetten kezdtem magam elé meredni, miután kimondtam az utolsó szót. Azt mondtam... azt mondtam „angyalom". Angyalnak hívtam, mert számomra még mindig az volt. Ez nem csak megszokás volt, Liv nem változott, szüzesség ide vagy oda. Ő mindenhogy angyal.
- Minden oké, ne parázz, már nem olyan vészes. – sóhajtott fel, majd a szemeimbe nézett.
- Komolyan? - húztam föl a szemöldökömet.
- Uhum. – bólogatott és ahogy elnéztem, tényleg úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne.
- Akkor...
- Megpróbálnál... megpróbálnál mozogni, kérlek?

***
na ja, hát így állunk, egész jól halad a dolog, nem ? végülis megtörtént... vagy nem ? nos, a válasz már a jövő zenéje, de ígérem, szeretni fogjátok ! ;)
btw remélem nem zavar titeket nagyon, hogy mostanában több a louis szemszög. hamarosan visszatérünk liv-hez, de valamiért ez jobban megy louis gondolataival. :) őszintén, mindig is louis szemszöge állt a legközelebb hozzám, mindegy milyen blogot írtam, so... kicsit szükségem van most erre, bocsi !
kérlek írjátok nekem !
xoxo
ps.: ja, és lefekvés előtt ígérem válaszolok az előző részhez írt kommentekre, csak már nem akartalak tovább váratni titeket, szóval kitettem most. :)