The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 48

*Louis szemszöge*
Végigszáguldoztam a környék utcáin, s mikor nem találtam meg, úgy döntöttem otthon keresem őt.
Leparkoltam a házuknál, majd anélkül, hogy bezártam volna a kocsimat az ajtóhoz rohantam. Legnagyobb meglepetésemre nyitva volt, így azonnal az emeletre siettem, azzal sem foglalkozva, van-e otthon valaki rajta kívül vagy nincs. Benyitottam a szobájába, de az üres volt, ekkor pedig meghallottam halk szipogását a szomszéd helységből. Belöktem a behajtott ajtót, ekkor pedig könnyes tekintete találkozott az enyémmel a tükörben. Látványa teljesen letaglózott. Arca fekete volt elmosódott szemfestéke miatt, könnye pedig összefolyt a taknyával, de mikor kicsivel lejjebb pillantottam, a helyzet még ezerszer rosszabbra fordult. Az apró penge látványától végigfutott gerincemen a hideg, de cseppet sem jó értelemben. Kezén még nem voltak friss vágások, csak a régiek, de tudtam, ha egy fél perccel később érkezem, rég késő lett volna. Nem mozdultam, minden amit próbáltam, tekintetét rabul ejteni a tükrön keresztül. Hosszú másodpercekig nem történt semmi. Egyikünk sem mozdult és a helységet csak halk zokogásának hangja töltötte be.
- Menj ki! - szorította össze a száját. - Így nem tudom megtenni. - sírta, de én csak lassan fejemet kezdtem ingatni.
- Tedd le, kérlek! - suttogtam épp csak annyira hangosan, hogy hallja. Nem akartam megrémiszteni vagy, hogy bármi meggondolatlant tegyen.
- Nem - felelte ugyan olyan halkan. - és ha közelebb jössz, esküszöm, hogy megteszem. - fenyegetőzött. Tudtam, hogy nem képes rá, mégsem szóltam semmit. Tisztában voltam vele, hogy nem bántaná magát a jelenlétemben, mikor tudja, hogy ezzel fájdalmat okoz nekem. Nem lenne képes ártani nekem, bármennyire is haragszik most rám, legalábbis ezzel nyugtattam magam. Az ajkára harapott, s ekkor lábai hirtelen felmondták a szolgálatot. Erőtlenül csukott össze a földön, én pedig nem tudtam utána mozdulni elég gyorsan. Két nagy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd a hónalja alá nyúltam és talpra állítottam őt, miközben közel húztam magamhoz. A penge ekkor kiesett vékony ujjai közül és a fürdő fehér kövére hullott, míg ő erősen megkapaszkodott fekete kabátomba.
- Ssshh... - duruzsoltam a fülébe. - Rendbe hozom, ígérem.
- Nem!! - hirtelen eltaszított magától. Úgy lökte el magát tőlem, mintha fizikailag bántottam volna, mintha nem is tudom, fájna neki érintésem, ez pedig akkor hihetetlenül megrémisztett. - Menj innen, nem akarlak látni! - dörzsölte meg könnyes szemét felsője ujjával. Nem foglalkozott vele, hogy fekete foltot hagyott rajta szempillaspirálja maradványa, csak dühösen maga mellé engedte a kezét.
- Elmegyek, miután megmagyaráztam. - feleltem higgadt hangon, de ő ekkor hirtelen füleire szorította tenyerét.
- Nem! Nem akarom hallani! - kiabálta összeszorított szemekkel, de én egyik kezemmel lefogtam az övéit, míg a másikkal megemeltem a fejét az állánál fogva, kényszerítve őt, hogy rám nézzen.
- Ez nem jelentett nekem semmit. Nem szeretem őt, rád van szükségem. Az, ami köztem és közte van csak barátság. - hadartam, ő pedig kirántotta kezeit az én kezem közül.
- Barátság? - kérdezte ingerülten. - Milyen barátság az, amikor délutánonként összejártok dugni? - beszélt kikelve magából.
- Barátság... extrákkal. - feleltem halkan és lesütöttem a szemem, mert őszintén, elég szánalmasnak éreztem magam.
- Ó, már értem! - nevetett fel, mire én felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. – Az, ami köztünk volt az meg kémia tanulás extrákkal, mi? - kétségbeesetten a fejemet kezdtem ingatni. Hülyeségeket beszélt, egy szava nem volt igaz!
- Nem! Nem, dehogy. - feleltem ijedten, nagyra nyílt szemekkel.
- Ne mondj semmit, Louis, csak azt magyarázd meg, mégis mi hasznod volt neked ebből? Csak mert még csak meg se keféltél, csak szétszakítottál lelkileg, mondd, téged ez boldoggá tesz? - kérdezte értetlenül.
- Dehogy is, Liv! Miről beszélsz? - szó szerint kapkodtam a levegő után. Szemeimbe könnyek gyűltek és képtelen voltam visszafogni őket.
- Te szadista állat. - nevetett gúnyosan. - Már az elején éreztem, hogy nem stimmel veled valami. Senki sem tökéletes, mint kiderült még te sem... Beteg vagy, de remélem megkaptad amit akartál és ezért az égészért cserébe, félévkor legalább adsz nekem egy kettest, csak mert én tényleg elhittem, hogy te és én... ez több mint egy játék. - arckifejése szórakozott volt, de persze jól tudtam, hogy belülről teljesen szét van szakítva. Én tettem ezt vele.
- Te is tudod, hogy több. - suttogtam és nem érdekelt mennyire nem férfihez illő a sírás. Semmi sem érdekelt, csak ő.
- Félre ne érts! Nem az fáj, hogy mással csináltad, hanem az, hogy letagadtál. Hogy a szemembe hazudtad a lehető legnagyobb hazugságot, amit csak ki tudtál találni és megszégyenítettél. Hogy vagy képes ezek után egyáltalán tükörbe nézni? - kérdezte hitetlenkedve. És én csak ekkor értettem meg a dolog valódi mélységét. Itt nem azon volt a hangsúly, hogy más valakivel voltam együtt - hisz nem játunk -, hanem azon, hogy azt mondtam, csak egy diákon. Hogy ahelyett, hogy a szerelmemnek hívtam volna az első pillanattól kezdve, egy egyszerű jelzővel közömbössé tettem őt, mikor tudtam, a kimondott szavak a legfontosabbak a számára. - Tudod, ezek után elvárom, hogy diákodként kezelj, akármit is érzel irántam. - mondta érzelemmentes arccal, szemeimbe bámultam.
- Ezt nem teheted. - feleltem megtörten és megkapaszkodtam az ajtófélfába, mert hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat.
- De igen... Mr. Tomlinson. Megtehetem. És tudja mit? Csináljon amit akar! Ha bosszút akar állni, hát legyen! Írjon be egy halom egyest a semmiért, vagy tudja mit? Csapasson ki! Maga így is, úgy is egy senki a szememben. - hazudik... és a vezetéknevemen szólított, meg magázni kezdett. Hányni akartam, hogy tehette?
- Ne mondd ezt, fogalmad sincs mennyire fáj nekem. - hagytam, hogy könnyeim végigfolyjanak az arcomon, nem foglalkoztam velük.
- Azt hiszi ez a fájdalom? - nevetett fel. - Ha egy évig az én érzéseimet kellene éreznie, az első hónap után öngyilkos lenne, ne papoljon nekem a fájdalomról, mert nem tudja mi az! - úgy éreztem mázsás súly van a szívemen, amelytől képtelenség megszabadulni.
Alig tíz perce, még azt mondtam képtelen lenne bántani engem. Hát tévedtem, de még mekkorát! Megsebzett. Egy éles tőrt használt, élesebbet, mint amivel én megszúrtam őt. - Most pedig arra kérem, tanár úr, menjen el... és ne jöjjön vissza. - kék tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, széttépett lelkemig hatolt vele és beleégette magát, hogy sose szabadulhassak kínzó bűntudatomtól.
- Elmegyek. - bólintottam csalódottan. - De ne hidd, hogy elengedlek! - ingattam a fejem. - Holnap pedig meg fogom nézni a kezedet és rendbe rakom a vágásokat, amiket azután fogsz csinálni, hogy elmentem. - látszott rajta, hogy szóhoz se jut. Biztosan nem erre számított. - Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra és ha önmagadra nem is, gondolj rám! És arra, hogy belebetegednék, ha komoly bajod esne. - azzal odaléptem hozzá és akarata ellenére nyomtam egy hosszú csókot a homlokára, majd magára hagytam őt összetört szívével.