The Chemistry Between Us - Louis Tomlinson Fanfiction

Chapter 21

- Én csak... nem akarom látni a vágásokat. - feleltem halkan és elfordítottam a fejemet. Hallottam, amint élesen beszívja a levegőt, én pedig a számra haraptam, nehogy egyetlen könnycsepp is útnak indulhasson.
- Kaphatsz hosszú ujjút, de megmutatod nekem őket? - felkaptam a fejem és ahogy ez megtörtént, kék tekinteteink találkoztak. Szavak nélkül könyörgött, hogy láthassa és én képtelen voltam nemet mondani neki, így csak lassan bólintottam egyet és kijjebb fordítottam a karomat, ő pedig érte nyúlt és maga felé húzta.
A reakcióját néztem. Összeszorított ajkakkal ért hozzám. Végigsimított rajtuk. Óvatos volt, mintha épp egy repedt porcelánbabához érne hozzá.
Halkan felszisszentem, mikor egy mélyebb vágáshoz ért hozzá, ami még érzékeny volt.
- Fáj? - kérdezte.
- Igen.
- Nekem is, elhiheted. - nézett a szemembe ismét, majd végigcsókolta sebeimet. - Ne tedd ezt magaddal. - közelebb ült hozzám. - Rossz látni, hogy egy ilyen szép lány, mint te, ezt teszi. - mondta szomorú hangon.
- Ezt most úgy mondod, mintha a szép lányokhoz tökéletes élet tartozna, és nem lehetne semmilyen problémájuk. - feleltem.
- Csak azért mondom ezt, mert megérdemelnél egy boldog és teljes életet. - simított végig az arcomon, majd kisöpört egy tincset a szememből.
- Miből gondolod? Nem vagyok jó. Nem tettem semmi példamutatót. Én csak... én csak próbálom túlélni az életet. De van egy dolog ami kurvára lehangol. Hogy abból még kibaszott sok idő van hátra. - mondtam, majd hirtelen felszipogtam és a számra szorítottam a kezemet. Ezt nem kellett volna kimondanom. Útnak engedtem egy kósza könnycseppet és az ajkamra haraptam. - És fogalmam sincs honnan lesz erőm végigszenvedni, mert a fájdalom néha kicseszettül erős. De most, hogy itt vagy nem érzem annyira. - éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt és gyorsabban. Miért mondom el neki ezeket a dolgokat? Miért szolgáltatom ki magam? - Utálom az életemet. Nem vagyok tökéletes, bár sokan hiszik, de csak mert nem engedek senkit közel magamhoz és nem tudják ki is vagyok valójában. Senki nem tud róla mit művelek magammal, rajtad kívül. Senki nem tudja, hány éjszakát sírtam végig és könyörögtem térden állva valakihez odafent, hogy legyen vége. - felzokogtam és összeszorítottam a szemeimet. - De még mindig itt vagyok. - összegörnyedtem a fájdalomtól, a könnyeim pedig megállás nélkül folytak. Gondolkodás nélkül ölelt magához. Fejemet a mellkasához szorította, hallottam szívének erőteljes verését, ami most olyan érzést keltett bennem, mintha csak miattam dobogna.
- El kellett volna mondanod valakinek ezeket. - suttogta. Úgy tűnt, segíteni akar, de nem igazán tudta mit kéne tennie.
- Nem akartam, hogy tudják. Nem akartam, hogy bárki is tudja. Mégis ki tudna szeretni egy lányt hegekkel? - kérdeztem zokogva és próbáltam eltűnni ölelésében.
- Én...